Kövesdi Bálint – Álomajtó

Emlékszem nem is volt olyan régen, egy barátom mesélte, hogy volt egyszer egy kisfiú, akit Petinek hívtak. Egy este Peti a szokásos esti mese után felment a szobájába, és készülődött lefekvéshez. Miután megfürdött, és magára öltötte a pizsamáját, befeküdt az ágyba, az édesanyja megpuszilta, és kifele menet, miután lekapcsolta a villanyt, becsukta az ajtót. De a kis Petike odaszólt anyjának, ezekkel a szavakkal: Légy szíves, hagyd egy kicsit nyitva. Az anyukája elmosolyodott, és résnyire, pont hogy egy kis fény beszűrődjön, kinyitotta az ajtót.

A kisfiú lehunyta szemét, és várta, hogy jöjjön az álom. De sehogyan sem tudott elaludni. Miután a képzeletében élő, létező összes fekvő pózt kipróbálta, és hosszasan alkalmazta, kétségbeesésében szólt anyjának, aki persze egyből ott termett az ajtóban. Mi a baj Petike? – kérdezte az anyuka. Nem tudok elaludni. – válaszolta Petike. Ne aggódj kisfiam, jönni fog az az álom, csak erősen kell koncentrálnod. Suttogta, és elhagyta a szobát, ismét gondosan ügyelve az ajtó résnyire nyitva hagyásával. Pistike így is tett. Koncentrált, álmodozott, de sehogy sem sikerült elaludnia. Ismét szólt anyjának ugyanazokkal a szavakkal. Az édesanyja belépett, és megnyugtatta, adott neki egy puszit, és otthagyta. De miután mindez megismétlődött legalább háromszor, az anyuka egyre csak idegesebb lett. Mivel az óra éjfélt ütött, és a kis Petike újra, egyre nagyobb kétségbeeséssel nyüszítette ugyanazt a monológot már vagy hatodszorra, nem lehetett mást tenni, ki kellett hívni a doktor bácsit, hogy megvizsgálja. Kisvártatva meg is érkezett az ügyeletes doktor. Elővette rémisztő szerszámait, és meg vizsgálta a kis Petikét. Ezek után a kisfiú anyjához fordult, ezekkel a szavakkal: Asszonyom a maga fia teljesen egészséges, egyszerűen csak nem tud elaludni. Ezért nem kell egyből orvost hívni! Mindezek után a doktor bácsi az ajtó felé vette útját, de még egyszer visszanézett. Amikor látta a kis Petike szemében a kétségbeesést, és a félelmet megesett rajta a szíve, és visszament az ágyhoz és odasúgta az ágyban fekvő gyermek fülébe: Próbálkozz az álomajtóval! Ezután elhagyta a házat, és mindazonáltal gondolkodóba ejtette Petikét, hogy vajon mi is az az álomajtó. Petike egyszerre csak behunyta a szemét, és hirtelen egy végtelen fehér ködös vasútállomási peronon állt. Ijedtében körbenézett, de sehol senki és semmi. Megcsípte magát, hogy felébredjen ebből a régen várt, ámde borzalmasnak tűnő álomból, de semmi. Peti lelkében a félelem átváltozott kíváncsisággá, miután meglátott egy barna foltot a távolban. Közeledni kezdett felé. A nagy fehér ködből lassan egy ajtó tűnt elő. Alaposan megvizsgálta, és azt az észrevételt tette, hogy ez az ajtó a peron közepén áll és csak az ajtókeret veszi körül, semmi más. Nincsenek falak! – mondta magában meglepetten. Egyszer csak egy kis cetlin lévő felirat tűnt fel neki az ajtó egyik oldalán. Ez volt olvasható rajta:

ÁLOMAJTÓ Aki ide belépsz, megleled a földi álmok legnagyobbikát.

Felocsúdva meglepettségéből, ismét gondolkozni kezdett, hogy vajon be merjen-e lépni, vagy sem. Úgy döntött, hogy a kíváncsisága erősebb a félelmeinél, így benyitott.

És hirtelen, valami érthetetlen módon felébredt. De hol van? Nem otthon az biztos! Egy idegen ismeretlen ágyban. Felkelt, és megkereste a mosdót, hogy megnézze magát. Meglepetten látta, hogy kb. 25 éves embernek néz ki, de hasonlít arra a kisfiúra, akit még tegnap látott a tükörben. Nem akart hinni a szemének!  Mi a fene történt? – kiabálta. Pár pillanattal később, miután visszarohant abba a szobába, ahol felébredt, megpillantott egy cetlit, amin a személyes adatai, a hobbija, a főiskolájának neve, a munkahelyének neve volt, de hirtelen csörömpölés hangzott a konyhából. Ő egyenesen a hang irányába ment, mire egyszer csak szembejött vele egy gyönyörű, aranyszőrű kutya. Nagyon megtetszett Petinek, és mivel még kezében volt az a bizonyos cetli, folytatta az olvasást, amiből kiderült a kutya neve is! A cetli olvasásának végeztével eléggé meg volt elégedve a 15 évvel idősebb önmagával.

Lepihent arra a szép kanapéra, ami a nappaliban volt, megsimogatta újdonsült kutyusát, és kicsikét elbóbiskolt. Valahogyan újra a peronon találta magát az ajtónál, és most már rutinból szinte azonnal benyitott.

Mikor felébredt, minden kezdődött előröl. Ismét egy másik ágyban ébredt, de most volt mellette egy szőke nő is! Felkelt, de halkan nehogy felébressze, és kereste a fürdőszobát, hogy megnézze magát, és elégedetten mondta: Magamnál sármosabb negyvenest nem is láttam még, és elmosolyodott. Ekkor eszébe jutott a cetli, és az aranyos aranyszőrű kutyusa is. A cetlit megtalálta, amin a személyes adatain kívül azt a rossz hírt olvasta, hogy szegény kutyusa már meghalt, de van egy gyönyörű felesége és 3 gyereke, két fiú és egy lány. Ezeken  kívül olvasott valamit a mostani fizetéséről, amit szintén elégedetten nézett, azonban észrevette, hogy elég szűkös kis győri lakásban élnek öten. Ami természetesen lelombozta. Kisvártatva visszafeküdt újdonsült felesége mellé, és megint elaludt.

Amikor kinyitotta a szemét, ismét a ködös peronon volt az ajtóval a nagy semmiben. Kissé aggódni kezdett, hogy mi lesz, amikor újra bemegy az ajtón, és valami borzalmas jövőkép tárul elé. De ezt a gondolatot hamar kisepergette a fejéből, és újra belépett.

Egy faházban ébredt fel egyes egyedül. Még egy kis tükör sem volt a faházban, semmi berendezés, még ágy sem volt. Az a tény, hogy a hideg padlón ébred, eléggé megrémisztette körbenézett és megtalálta a cetlit, csak nem pont abban az állapotban, ahogyan várta. Az ajtón volt, ami egy késsel volt átszúrva, az tartotta fent. A kés olyan mélyen bele volt fúrva az ajtóba, hogy alig tudta kihúzni. A cetlit kétségbeesetten kezdte el olvasni. Sok dolog állt rajta, de csak néhány keltette fel az érdeklődését, például azok a hírek, miszerint ma ünnepli az 55. születésnapját, csakhogy tegnap ez alkalomból túrázni ment a családdal, akik mellesleg nagyon jól vannak, de véletlenül eltévedt. Ha kimegy a házból, és követi az előtte lévő ösvényt, akkor az pont az őt kereső rendőrökhöz vezet. Így is tett, követte az ösvényt, ami kivezetett az amúgy nagyon sötét erdőből, megtalálta a rendőröket, és szerencsésen hazajutott. Eme szörnyen ijesztő kaland után elaludt a szép felesége mellett, akiről kiderült, hogy éppen terhes a 4. gyerekükkel. Ezután elaludt.

Ismét a peronon volt. Előtte az ajtó és újra be akart lépni, mikor hirtelen félelem fogta el, ezért csak résnyire nyitotta ki az ajtót, pont mint anno az ő édes anyukája, bekukkantott és látta, hogy minden a legnagyobb rendben van. A felesége mellette, immár 35 éve, a gyerekei már dolgoznak, és kisunkákkal dicsekedhet. Ekkor édesanyjára gondolt, és visszakívánkozott a régi gyermeki ágyába.

Ezért elmosolyodott és boldogan, elégedetten becsukta az ajtót.

Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium

Zalaegerszeg

 

Kósa Szabina – Szárnysötét

Ott állt ő az ablak előtt és elmélyülten figyelte azt, ahogyan a tájat eső szántja fel. A növények fellélegeznek az eső után. Az ablaküvegnek akár könnyei csorognának le a téli eső miatt, mintha fájna neki. Magában volt, ezt hihette, hogy egyedül van, hiszen nem vette észre, hogy figyelem őt. Nyugodt lélegzetvétele után, sóhaja párája  meglátszott az ablakon. Mióta nézhet kifelé? A testsúlyát átette másik lábára, majd oldalra fordult, szembesülve azzal, hogy állok az ajtóban és őrá fókuszálok. Először megrázta a fejét, hogy lehet csak rosszul lát vagy éppen a képzelet játszik vele. De azután rájött, hogy tényleg ott állok vele szemben. A szemei felragyogtak, tekintete végigjárt rajtam… felégették a testem.

Elmentem, de visszajöttem, nem tudtam itthagyni őt. Túl fontossá váltam, csak féltem és megijedtem. Ő más, mint a többi ember. Ő teljesen más, ugyanakkor mégis egy férfi, viszont nem amaz mindennapi értelemben véve.

–                    Hát visszajöttélí, – mondta, szinte magának és hallottam a hangján, hogy alig hiszi el. Nem tudom, mi vonzott úgy benne, hogy mi húzhatott vissza hozzá. De mikor elmentem, már minden készen állt arra, hogy végleg eltűnjek az életéből. A vasútállomáson voltam, kezemben a poggyászom, mellettem a bőröndöm és még jó pár másik ember, aki várt arra, hogy felszállhasson és mehessen tovább. Mégis talán én voltam az egyetlen, aki mikor meghallotta az érkező vonat hangját, elsápadt és mindenféle hozzá kötődő emlékbe belekapaszkodva sarkon fordult és nem szállt fel arra a vonatra.

Betudható ez akár gyengeségnek is, mégsem tartom annak, mivelhogy azért jöttem vissza, mert nem voltam képes elmenni. Ez egyet jelenthet, azt, hogy szeretem őt. Kétségkívül… Rám van írva, a homlokomra.

–                                Igen, visszajöttem, tudtad, hogy nem hagylak el – halkan mondtam, félve, hogy miként reagál. Teljes testével felém fordult, semmit sem változott. Pont ugyanolyan tökéletes volt minden egyes vonása, mint mikor elmentem. Pár tincs haja a homlokára hullott, a többi pedig lazán oldalra fésülve és vágva. A szemei, barnán csillantak meg mikor elindult felém.

–                                Rosszul hiszed, nem tudtam, hogy mit fogsz tenni. Egy részem azt akarta, hogy visszagyere, a másik azt gondolta, hogy jobb ha elmész – mikor végigmondta, az utolsó szavaknál keserűen húzta el a száját. Kikerülte az íróasztalt és már ott is volt velem szembe – talán könnyebb lett volna elfutnod. Mégsem ezt választottad nemde!? Egyszerű lett volna, mikor megtudtad, tudtam, hogy örlődsz magadban és latolgatod a lehetőségeidet, kattogott az agyad.. Miért..? Miért nem? – kérdezte, tudni akarta.

–                                Én.. nekem… – hogy is kezdjem.. – Szóval, szeretlek téged…- elkerekedtek szemei ennek hallatán, nehezebb volt kimondani, mint bármit is a világon, ő még sosem mondta, én sem tartottam olyan szükségesnek, viszont ez az egyértelmű magyarázat – Talán, sőt biztos, hogy rosszul reagáltam arra, de rájöttem, hogy hiba volt és te ettől sokkal fontosabb vagy.

–                                Szóval ezért.. szeretsz engem..!? – mintha nem hitte volna el, mintha nem fogadta volna, mintha kétségei lennének! – Nem számít mi vagyok?- kérdezte meg tőlem, majd közelebb lépett és komolyan nézett rám.

–                                Nem tudnálak nem szeretni és nem számít semmi. Főleg nem az, hogy angyal vagy – angyal, angyal, angyal. Ismételgettem magamba, hiszen még nekem is lehetetlennek tűnik ez az egész. A srác, akibe beleszerettem, egy angyal, de nem is akármilyen.

–                                Ne tedd ezt, ne csinálj úgy, mintha ez lenne a világ legjobb és legtermészetesebb dolga. Én veszélyes vagyok, nem a jó oldalon állok. Nem vagyok jó sem, néha azt sem tudom, ki vagyok igazából… – mondta, gyötrődését látva elszomorodtam, talán ő nem is így érez, mint ahogyan én…

–                                Engem nem érdekel, hogy sötét angyal vagy. Ez nem jelent semmit, attól még nem vagy rossz ember. – mire végigmondtam már tudtam, hogy nem így kellett volna.

–                                Mert ember sem vagyok – jelentette ki. Valamelyest igaza volt, viszont most is itt áll előttem, teljes testnagyságban a 180 centiméterével, aranyos mosolyával (leszámítva a mostani szomorú tekintetét).

–                                De itt vagy! – közelebb léptem és megfogtam a kezét, majd végigsimítottam az arcát, közben ő becsukva tartotta szemét – Te vagy az, te vagy Milan Ebaylie. Mikor visszafelé sétáltam az utcán, nem reménykedtem abban, hogy még itt leszel. Azt hittem, hogy egyszer csak eltűnsz. Hogy csak egy álom voltál, egy gyönyörű álom, vagy csak egy illúzió  – még mindig csukva volt a keze, majd a másik tenyeremet is az arcához vette és beletemetkezett – gondoltam csak képzeltem minden egyes veled töltött percet. Mikor megláttam, hogy ott állsz az ablakban, életem talán egyik legjobb perce volt és képes voltam megnyugodni, hogy az, akit szeretek, nem vált hirtelen köddé.. vagy semmivé.. – elhallgattam, talán ez volt eddig a leghosszabb gondolat, amit megosztottam vele, általában Milan beszél sokat, mindig is szerettem hallgatni, ahogyan egy olyan világról mesél, amit szavakkal szinte  ki se lehet fejezni.

Bár nem a legtisztább világ volt Angelland-Angyalország. Hiszen van a jó-angyalok része, középen a bukott angyalok, s a sötét angyalok birodalma. Mindenhová átjáró vezet, egyszer még régebben mind együtt éltek és egy-egy ember szolgálatában álltak életük végéig. Mígnem egyszer egy angyal végzetes hibát vétett és megmutatkozott egy ember előtt (aki egy nő volt), az a nő pedig végzeteseen beleszeretett a védelmezőjébe (milyen ironikus), így vált három részre a birodalom. Milan a Sötét Birodalom sarja volt, ő volt az egyik vezető és ő volt az én kedvesem, az én angyalom.

–                                Nem vagyok tökéletes, habár neked az is vagyok. Ha nem történt volna meg az akkor a múltban, most nem is lehetnék veled. Örülök, hogy így történt. Bár kárhozatra ítéltek, melyben örök időkre száműzve vagyok a Jó-Angyalok Birodalmából, mégsem vagyok képes rosszat tenni másokkal. Apám is ilyen volt, anyám pedig még most is valahol itt van, néha tudom, hogy figyel engem és úgy érzi, ezzel vigyázhat rám, de mostanában téged félt – hadarta el, oda kellett figyelnem, mert hajlamos kissé gyorsan beszélni.

–                                Nekem tökéletes vagy. Micsoda?! Anyukád engem félt..? De hát miért..? Mitől?- talán nem is tűnik olyan logikus kérdésnek, hiszen a válasz már meg is van rá.

–                                Természetesen tőlem félt, hogy esetleg bántalak vagy attól, ahogyan régen tették, hogy kihasználták az embereket. Persze ilyesmi nem áll szándékomban. Annál is inkább, távol kellene tartanom magam tőled. Csak sajnos nem megy, belefáradtam – végre kinyitotta gyönyörű szemeit és egyenesen rám nézett, majd szorosan magához húzott, belefeledkeztem az ölelésébe. Az illata, és maga ő, ennél tökéletesebbet nem is kívánhattam volna.

–                                De nem bízok magamban, nem tudom miért. Benned bízok, csak félek, nem akarlak bántani sem, és ezt se muszáj elviselned – ki akart bújni az ölelésemből, de nem hagytam.

–                                Már hogy is zavarna?! Meg vagyok tőled részegülve, azóta mióta megjelentél nekem. Derült égből jött nekem (nem a villámcsapás) az áldás… – még folytatni akartam csak..

–                                Cssss…- mondta – nem kellenek a szavak, melyeket úgyis jól tudok. Te azóta érzed, hogy veled vagyok, mióta megszülettél – így volt, tudtam, hogy valaki velem van, mindig is éreztem, de soha nem gondoltam volna arra, hogy talán egy angyal vigyázza minden léptem. – A sors fintora, hogy nem vagyok jó, bár először azt gondoltad, csak jó lehetek, de mégsem, semmi nem érdekel rajtad kívül. Szeretlek Samantha!- tehát ő is szeret engem…

–                                Igen, a sötét szárnyad eléggé hatásos volt, de itt vagy, és egy angyal vagy. Én is szeretlek téged, mindennél jobban – újra volt a hangomban csodálat, de nem érdekelt. Mivel csodálom őt azért, mert megvédelmez. Aztán történt valami. A szemembe nézett hosszasan, majd két keze közé vette az arcom és életem első angyali csókjával ajándékozott meg Milan. Tökéletes volt a pillanat, ő is az volt, és most már az emlék is az lett.

Deák Ferenc Gimnázium

Fehérgyarmat

 

Kósa Szabina – Remetebál

Minden évben eljön egy nap, amiben mindenki részt akar venni. Amiben úgy érzi, hogy az lehet, aki akar, és különleges lehet, gátlások nékül. Amikor mindenki elfelejti a másik hibáit és csak élvezi az egészet, valamint aláveti magát a szórakozásnak. Más lehetsz, egy pillanatra, egyetlen estére! Ki akarná ezt kihagyni? Persze, hogy senki sem, kivéve engem. Igen, én vagyok az egyetlen, ugyanis nem hívott el senki sem. Már miért tették volna? Világ életemben kívülálló voltam, bár eddig még nem tudtam meg, hogy miért. Álarcos bál lesz a gimiben. Minden lány álma. Ahogyan meghívják rá és a tettetett meglepetség alatt ott a valódi öröm, hogy az hívta el őket, akit akartak. Szerencsések, nem de bár!? Ki ne vágyna egyetlen olyan estére, vagyis inkább éjszakára, amikor nem számít semi, főleg nem az, hogy ki vagy, sőt, hogy kivé váltál a gimis évek alatt, mert akkor csak annyi a lényeg, hogy mindennél boldogabb legyél.

Ez az, amit nem kaptam meg az évek során. Én voltam a különc, a kirekesztett, a  kis stréber. Persze voltak mások is, akik sokat tanultak, de én más voltam. Másképp néztek rám, mert valahogy belül más voltam és nem engedtem, hogy leszóljanak. Vagyis bár ezt mondhatnám, de engedtem, hogy bántsanak – ez volt a még nagyobb lúzerségem.

Az egész egy 10.-es bulin kezdődött a legmenőbb lánynál az osztályban. Ő Carter, maga a tökély. Gazdag, sikkes és mindene megvan, amire egy lány vágyik. A legjobb barátnők, fiúk, bármit megkaphat.

Akkoriban egészen más eszmét követtem, más nézeteket. Szégyenemre mondom ki, de beálltam a bálványozói közé, és követtem a csillogást. Vettem új ruhákat, átváltoztam, sminkeltem. Azonban Carter csak kihasznált, a bábja lettem. Titkon reméltem, hogy a kis csillag egyszer leáldozik, de még nem jött el az én időm.

Tehát azon a bizonyos bulin voltunk a „barátnőimmel” és próbált pár srác minket leitatni. Carter el volt tűnve, valószínűleg éppen a pasiját csalta meg az emeleten, ugyanis a barátja itt ül velem szemben és flörtöl velem látszólag. A tömeg Carter házában oszlani kezdett, a csajok leléptek a ma esti pasijaikkal – mekkora szánalom. Én pedig valahogy kettesben maradtam a nappali kanapéján, Carter pasijával, Tiboval. Tiborol tudni kell, hogy eléggé menő, tizenkettedikes. Egy deszkás srác, sok versenyt nyert már meg és megannyi csajt hódított meg egyetelen mosolyával. Akkor is ezzel a kaján vigyorral vett le a lábamról, közelebb ült hozzám és megcsókolt. Nagyon ciki és sajnálatos, mivel vele volt az első csókom. Bár vártam volna!

Utólag rájöttem, hogy csak az hajtott, hogy valahogy keresztbe tegyek Carternek – irigység is volt bennem, na meg pár pohár sör(ami egyébként nem rám vall). Ezután persze, mit is vártam? Mikor Carter végzett azzal a másik sráccal, jött lefelé a lépcsőn, na és kitaláljátok mit látott? Azt, hogy én „a kis kebelbarátnője” rámászik az ő drága pasijára, akit  ő megcsalhat! De uram! Őt nehogy meg merje már csalni valaki?  Ezután pedig kiakadt és elkezdett ordibálni, félbe szakadt a csók, Carter dühöngött, Tibo pedig jófiúsan rámkente az egészet.

Másnapra mindenki tudta és jelenetet rendezett, hogy idézzem Cartert: „egy álszent tyúk vagy Wendy, tűnj el az életemből”!  Így lett vége a mi kis barátságunknak. Attól kezdve, a kis életem jelentős fordulatot vett. Ugyanis Carter, ahol tudott keresztbe tett nekem. Mindig, mindenhol és ott, ahol a legjobban fájt. A menzán ezentúl mindig egyedül ültem, egyedül sétáltam haza még a szakadó esőben is, rám ragadt rögtön, az „ázott tyúk” jelző is. Mekkora poén, nem?!

A szüleim ezt úgy fogták fel, hogy majd idővel elmúlik és elfelejtik. De nem tudták, hogy milyen Carter! Carter az, aki sosem felejt el semmit, főleg nem, ha valaki keresztbe tesz neki, a tökéletes életébe. Úgy úszik a vattacukorálmában, mint valami hercegnő. Mégsem bántam meg, amit tettem, hiszen Tibo kezdte, mikor összefutattam a sráccal egy héttel ezek után, bocsánatot kért és le akart smárolni. Na tudod, mikor kapsz te belőlem Tibo! Soha többet! Ez is kiderült, ugyanis a deszkás pálya mögött volt mindez, Carterben még jobban felment a pumpa. De nem érdekel az egész, tegyen, amit akar, az élet majd visszaadja neki és a plázacicáinak. Mit számít már!?

Így kezdődött tehát a történetem és a gimis éveim. Azóta is egyedül vagyok, mint valami remete, ahogy mondják mostanában. Bár páran akadtak, akik néha mellém szegődtek, de tovább is álltak. Mihelyt eszükbe jutott ki vagyok, vagy Carter slepjei elintézték, hogy az összes kezdődő barátságnak vége legyen. Kitalált sztorikkal álltak elő, hogy én ezt tettem, majd azt.

Az elnyomó hatalom ellen, nem volt kedvem, sőt még erőm sem tenni valamit. Úgyis már csak egy év van a gimiből, megszoktam a megaláztatást, máig bírom. Még egy év, és aztán elmegyek tanulni külföldre, ahol senki sem tudja ki vagyok. Mint ezen a ma esti bálon. A Carteres ügy óta, nem voltam senkivel. Hiszen ki lett volna velem? Őszintén? Szerintem senki! Egy srác viszont érdekelt. Sajnos! Ő viszont nem kellene Carternek az biztos, csak egy átlagos srác, az évfolyamtársam. A neve Scott, aki  számommra nagyon helyes és jól is tanul.

Már kilencedik óta bele vagyok esve, de csak titokban, ha most kiderülne, Carter biztos rászállna. És mint minden titok, amit nagyon féltve őrzünk, egyszer feljön a felszínre. Most az én titkom volt soron, Carter megtudta tegnap és rászállt Scottra. Scott nem kedvelte a zsarnokot, mégis vele megy el a bálba. Nem volt jó érzés tudni ezt, sőt azt sem, ahogy hallom, hogy összesúgnak újra mögöttem és kikacagnak. Kissé kiakadtam, és elmentem sírni a lány mosdóba. Hiába vártam, hogy bárki is megvígasztaljon, úgysem érdeklek senkit. Végképp, de főleg nem Scottot. Biztos cikinek tartja, hogy nekem ő tetszik.

Azóta összeszedtem magamat és úgy döntöttem, elmegyek a bálba. Az anyával vásárolt kék ruhámat vettem fel. Feszülős volt, mély dekoltázzsal, ezüst kiegészítővel és egy ezüst magassarkúval. A hajamat begöndörítettük, oldalt lógtak le a göndör fürtök, barna szemeimhez ezüst sminket raktam és nagy adag szájfénnyel dúsítottam ajkamat. Mikor belenéztem a tükörbe, alig hittem a szememnek, még látszottak a tegnapi sírás nyomai, de mégis, valamivel másabb voltam így. Anya odavolt értem, áradozott, hogy mennyire szép lettem. Tükörbe nézve én is láttam, hogy most másképp festek, mint a szürke hétköznapokon. Tudjátok, mint Hamupipőke, csak herceg nélkül. Egyedül fogok elmenni és ki fogom bírni, nem aláznak meg vagy ha mégis, nem érdekes az egész. Próbáltam kicsit megnyugtatni magam. Eljött az idő, édesapám vitt el a bálba, izgultam egy kicsit. Az iskola parkolója tömve volt, gimisek álltak kint. Kiszálltam. Minden szem azonnal rám szegeződött, lesújtó pillantások, aztán meglepődtek, hogy én vagyok az.. igen „a tyúk”!

Beléptem a bálba, a tornateremben volt. Feldíszítve égőkkel, amik csillogtak a sötétben, valamint sok kék szalag és megannyi kiegészítő. Megálltam az ajtóban, aztán inkább a táncparkett szélére mentem, Carter előttem ment el, biztos nem ismert meg így. Valaki odaállt mellém. Scott volt az, meglepett voltam. Felkért táncolni és elmondta, hogy nem érdekli Carter és kár hogy nem mondtam hamarabb, hogy bele vagyok esve. Odáig voltam! Azt suttogta  a fülembe, hogy gyönyörű vagyok.

A kedvenc lassú számomat játszották, Scott szorosan magához húzott. Carter akkor pillantott meg minket a parketten, tágra nyílt szemmel bámult minket. A remete a bálba, szép ruhába, Scottal, minden tökéletes… Scott pedig lehajolt hozzám és gyengéden megcsókolt, a tér és az idő megszűnt. Azóta is felemlegetem ezt az estét, és ez lett a életem első hivatalos csókja. Ettől az estétől, ettől a báltól megváltozott az életem…

Deák Ferenc Gimnázium

Fehérgyarmat

Kováts Dániel – Álomajtó

Kicsapongó ember voltam. Követtem, követek el hibákat, hiszen egyikünk sem tökéletes. Azonban ez most mást volt…

Szembe kerültem önmagammal. Olyan ez, mint amikor az ateista megtér; hirtelen miden kitisztul, az ember mély levegőt vesz, szívverése lelassul, egyedül a jelenre, a pillanatra koncentrál. Élesen, koncentráltan, tisztán, csak a pillanatra. Nem arra, hogy mit gondolnak mások, nem arra, hogy miként fog teljesíteni holnap, holnapután… egyedül a pillanatra.

A legtöbb ember nem képes erre. Sokan mondják, hogy a mának élni nem kifizetődő, hogy a gondos tervezésen múlik az élet. Édesanyám is mindig ezt mondja: a forró nyarak után jönnek a kemény telek.

De mi értelme van az életnek, ha az ember azon szorong, hogy mit rejteget még előle? Mindenkinek meg kellene találnia a belső békéjét, messze mindentől, a mindennapoktól, a gondoktól; egy álomajtón túl. Lehet ezt nevezni egyfajta menekülésnek a zord világ kegyetlen hullámai elől, vagy szimplán elpazarolt időnek; sőt van, aki ebben a gyengeséget látja. Az emberek már csak ilyenek: rettegnek attól, amit nem ismernek. Rettegnek egy más világtól, ráadásul olyantól, ami mindannyiunkban megtalálható, valahol mélyen. Csak nem mernek élni benne. Én inkább nevezném ezt gyávaságnak.

Kell az a napi idő mindenkinek, amit a saját utópiájában tölt el, amikor senki nem tudja megzavarni, amikor az agy egy része kikapcsol és a problémák elhalványulnak. Egy jó harcos mindig tud meditálni, bármit csinál, bármilyen gondok gyötrik. És én az élet harcosának tartom magam. A merengés, az ábrándozás, az álmodozás mindenkire ráfér. Sőt, leginkább ez az a világ, ahol muszáj időznünk, ahol feltöltődhetünk, ahol megnyugodhatunk, ahonnan építkezhetünk. Ahogyan Buddha mondta: “Amit most gondolsz, az holnapi életedet formálja.” Találd meg az álomajtód, ami mögött a boldog élet rejlik.

Én megtaláltam ezt az utat a káprázat és a nyugodtság világában. Úgy érzem, sikerült rátalálnom a lényegre is: valójában az út az, ami boldoggá tesz, és nem maga a végcél. Hiszen a boldogság nem egy elérendő, elérhető végcél, hanem egy, sokszor csak pillanatnyi állapot. Az lesz boldog ember, akinek sok ilyen pillanata lesz. Sokszor.

Ez van az én álomajtómon túl.

Szegedi Kereskedelmi, Közgazdasági és Vendéglátóipari Szakképző Iskola

Krúdy Gyula Tagintézmény

Kovács Gergő – Remetebál

Valahol Pantperthog közelében járunk, a Dyfi-erdőben, az Úr 1666. évében. Éppen esteledik, a fák csúcsait az utolsó napsugarak nyaldossák.  A nappali állatok pihenőre készülnek, míg az éjjeli ragadozók most bújnak elő rejtekeikből. Az egész erdő nyüzsög, mocorog, még a fák is ide-oda táncolva élvezik a szelet. Csak egy dolog van, ami mozdulatlanul, komoran áll már évek óta. Egy kunyhó, egy elhagyatott lak, melyet réges-régen favágók használtak. De ha alaposabban megnézzük, most ez sem nyugodt és csendes. Furcsa. Zöld, kék, fehér és piros színek törnek ki ablakaiból, csodálatosan megvilágítva a környező fákon megnyugvó kora esti harmatot. Hogy mi lehet ez, azt az állatok sem tudják, csodálkozva vizsgálódnak. Néhány őz nagyra nyílt szemét és fejét fel is lehet ismerni, a rájuk vetülő fény miatt.

De most fordítsunk több figyelmet a kunyhó belsejére. Odabent négy lény mormol érthetetlen szöveget, a fényforrás pedig nem más, mint kezük. Amikor közelebb érünk, csak akkor rajzolódnak ki emberi vonásaik, idősödő arcuk, mocskos, kifakult, rongyos ruhájuk, és köpenyük. Alig kivehető rajtuk a piros, zöld, fehér és kék szín. A négy alapelem színe, a tűzé, a földé, a levegőé és a vízé. Ők nem mások, mint a Négy Remete, a földi világ védelmezői. Rég volt az utolsó alkalom, hogy összegyűltek, itt ebben az ósdi kunyhóban, és megtartották tanácskozásukat, a Remetebált.

Hirtelen kialudtak a fények és a varázslók abbahagyták a mormolást. Pár másodpercig komoly arccal egymásra meredtek, majd leültek egy körbe. A nagy csendet a piros ruhás törte meg, ő volt Kayden, a tűz remetéje. Hangja olyan volt, mint egy szelíd nyári estén a hirtelen jött mennydörgésé:

– Barátaim! Hadd köszöntselek titeket. Leont a víz, Nathant a föld, és Aaront, a levegő urát. Ismét összegyűltünk, hiszen mindannyian tudjuk, hogy hatalmas veszély fenyegeti az embereket, olyan hatalmas, amilyen még soha nem volt. Mindannyian látjuk az ezer és ezer sötét árnyat, melyek felénk tartanak. Nem mással, mint egy démonhadsereggel állunk szemben. A kérdés nem bonyolult, csupán annyi, mit tegyünk?

– Köszöntelek titeket! –szólalt meg Aaron. Mindjárt a lényegre térek, mert kevés az időnk. A válasz olyan egyszerű, mint a kérdés. S ti is tudjátok, nincs más választásunk, mint harcolni, harcolni utolsó erőnkig.

Ezután Leon emelte szólásra fejét, és kezdett bele beszédébe:

– Nem feltétlenül kell harcolnunk. Elég, ha pajzsot vonunk a Föld köré, mintha egyszerűen becsuknánk a vár ajtaját, ahelyett, hogy kimennénk védeni azt.

Ez bölcs gondolat volt, mindenki maga elé bámulva gondolkodott. Ekkor a legidősebb remete Nathan szólalt meg:

– Testvéreim! Sajnos elég erőnk egy ilyen méretű pajzs felállításához nincsen, ellenben nem kell feltétlenül a Földön harcolnunk. Egy mágikus hálóval el tudjuk terelni a hadsereget az egyetlen megfelelő csatatér, a Hold felé. Ehhez van elég varázserőnk, s ott meg is tudunk velük mérkőzni. Ennél nem jut eszembe jobb megoldás.

A többiek fejet hajtottak, jelezve, hogy nekik sem ötlik eszükbe ennél jobb, idő pedig nincs gondolkodásra. Így köszöntek el egymástól és mindannyian elmentek haza, hogy felkészüljenek a harcra.

Eközben a Földtől körülbelül 1,6 fényévre. Egy furcsa aszteroida haladt el társa mellett. Hatalmas volt, de valami teljesen besötétítette. Közelebb érve bárki láthatta, hogy hatalmas hadsereg állomásozik rajta. De nem emberi lények regimentje, hanem sötét szörnyetegeké, démonoké. Fekete volt a bőrük, a ruhájuk és a köpenyük, sőt szemeik is, amelyekben nem látszott az élet. Bizarr és ijesztő látványt nyújtottak, mintha csak csontból lettek volna. Bőrük olyan volt, mint az éppen eloszló füst. Táboruk kis sátrakra volt felosztva és körbevette az egész meteort. Egy nagy sátor volt csupán, a vezetőké. Benne a király és a hadvezérek tanácskoztak a haditervről, céljuk nem más volt, mint a földi élőlények elpusztítása. A hatalmas hadsereg föl alá masírozott és gyakorlatozott, óriási dübörgéssel. Ekkor hirtelen abbamaradt a nyüzsgés és egy hatalmas kürtszó hallatszott. A démonsereg olyanná változott, mint egy felbolydult hangyaboly, ezer és ezer szörny szállt fel egyszerre, majd tűnt el hirtelen. Hatalmas sebességgel megindultak célpontjuk, a Föld felé.

Eközben Nathan hazaért szaharai barlangjába és sietősen elővette varázskönyvét. Elmormolt egy varázsigét és akár csak a kunyhóban, most is zöld fény szállt ki ujja végéből. Kicsit körözött gazdája körül, majd iszonyú gyorsasággal kezdte körbejárni a remetét újra és újra. Hatalmas fénycsóva vette körül Nathant és nem eresztette csak majdnem fél perc múlva. Amikor a hirtelen kialudt, mintha álom lenne, Nathan köpenye, ruhája teljesen megújult. A zöld posztó csak úgy ragyogott a késő délutáni sivatagi napfényben. A varázsló elégedett volt, még egy kis mosoly is kiült arcára, látván ismét igazi valóját. Aztán letette varázskönyvét és felugorva a levegőbe, egy zöld fénycsóva formájában villámgyorsan kirepült a kijáraton, egyenesen a Holdra.

A többi remete már várta. Mindegyik ugyanolyan ragyogó palástban, szikrázó sisakkal a fején. Nem pazarolták az idejüket formaságokra. Ismét egy körbe ültek és mormolni kezdtek. Pár perc múlva hirtelen mind a négy varázsló fekete lángcsóvává változott. Hatalmas füst szállt ki a tüzekből, ami a kör felett egyesülve, villámgyorsan terjedt szét, és tölcsérszerű alakzatot formált, melynek központjában a Hold volt. Amikor készen volt ez a gigászi pajzs, a tüzek kialudtak, és a varázslók köre kezdett kilátszani a füstből, ami végül teljesen szétoszlott. Ekkor felálltak és egy sorba rendeződtek. Mindenkinek egy-egy kard jelent meg a kezében. Így álltak, míg Aaron meg nem szólalt:

– Közelednek. Érzem őket a levegőben. Itt vannak.

Abban a másodpercben, ahogy ezt kimondta, mintha ezernyi dinamitot robbantottak volna. A seregnyi démon hatalmas fekete felhőként megérkezett, és óriási robajjal, szinte belecsapódott a Hold felszínébe. A remetéket hatalmas tömeg vette körül, s az egész rájuk vetette magát. Hatalmas kardjukkal hármasával kaszabolták a szörnyeket, meg sem látszott rajtuk, az idősödő emberek lomhasága. Néhány perc múlva a talaj körülöttük fekete volt a démonok vérétől. Már úgy nézett ki, hogy fölényre tesznek szert a varázslók, amikor megérkezett a hadsereg újabb hulláma. Hiába járt a kezük a remetéknek, nem tudták megállítani a rajtuk átvonuló tömeget. Szétszakadva egymástól egyenként harcoltak, és közöttük tízesével juthattak át a támadók. Így küzdöttek reménytelenül, amikor hirtelen hatalmas vörös villám hasított bele a felvont pajzsba, s az nem bírva a nagy terhelést elszakadt, ismét füstté változott. A démonok innentől ezresével juthattak a Földre, nem állt az útjukba semmi. Megkezdődött az invázió. Az első célpont London volt. Az emberek éppen a délutánjukra készültek, amikor szinte befeketült az ég. Mindenki felfelé bámult, senki sem tudta mi történhetett. Aztán mintha a tenger zúdult volna a városra, mindent elleptek a támadók. Az emberek sikítva rohantak kis faházaikba, ami természetesen szemernyi védelmet sem nyújtott. Anyák kiáltottak gyermekeik után, és gyermekek anyjuk után. Az egész városban káosz uralkodott. Tüzek gyulladtak, házak égtek le. A démonok vezetője a Londoni Towerben trónolt, körbevették testőrei, a sereg legjobb katonái. Diadalittasan nézett a parancsára lerombolt városra. Amikor hirtelen egy piros, egy kék, egy fehér és egy zöld villám kíséretében megjelent előtte a négy remete. Kayden csak ennyit ordított:

– Pusztulj te szörnyeteg!

Majd mindannyian nekiestek a testőrök hadának, akik kevés kihívást jelentettek a gyakorlott varázslóknak. Hamar eljutottak Erkhanig, a vezetőig. Az kihúzta hüvelyéből a kardját és feléjük tartotta. Majd egymásnak estek. A démonvezér erős volt és tapasztalt, úgy forgatta a kardot, mintha erre született volna. De a túlerő ellen nem tudott mit tenni. A remeték egyszerre négyen támadtak rá. Leon egy megfelelő pillanatban mért csapása lesújtott rá, s ellenfele feje a földre esett. A remeték győztek. A hadsereg vezető nélkül tehetetlen. Megfújták a kürtöt, hogy a démonok odagyűljenek és lássák vezetőjük holttestét. Amelyik katona meglátta az élettelen testet, fényes villámként rögtön el is tűnt. A remeték miután a szörnyek mind elmentek, úgy döntöttek, nem építik újra a várost, mert ahhoz nincs elég erejük, de az emberek fejében sem maradhat meg a démonok emléke, ezért varázslattal kitörölték tudatuk ezt a részét. Ezentúl ezt a napot az emberek a londoni tűzvészként fogják emlegetni.

A varázslók visszavonultak otthonaikba, s lepihentek. Ismét sikeresen végezték munkájukat, megvédték a Földet és lakóit. Elkezdték a készülődést a következő alkalomra amikor újra szembe kell szállniuk a gonosszal, a következő alkalomra, amikor újra össze kell hívniuk a Remetebált.

Zrínyi Miklós Gimnázium

Zalaegerszeg

 

Korcsog Edit Sarlott – Szárnysötét

Hideg őszi éjjel volt.  A szél maga után ezer színben pompázó leveleket hívott táncot járni az erdőben. De számunkra az az idő nem volt épp ily kellemes és vidám. Minden négy évvel ezelőtt kezdődött.  Amikor születtünk Lizával, a testvéremmel, az anyukámnak agyvérzése lett és bár az orvosok megpróbáltak mindent mégsem sikerült megmenteniük őt. Így apukám nevelt fel minket. Sok mindent megéltünk együtt. Az első születésnapunkon kidőlt az öreg fa a kertben és kitörtek az ablakok az emeleten. Nem voltunk éppen átlagosak. Amikor a tizenötödik születésnapunk közeledett már teljesen felkészültünk a totális káosz elkerülésétől így az emeleten bezárkózva néztük a kedvenc sorozatunkat. Ám egyik pillanatban egy nagy durranást hallottunk. Összerezzentünk. Majd besiettünk apa dolgozó szobájába, de az ajtó zárva volt. Betörtük az ajtót, de mit sem ért. Halott volt.  A nagybátyánk, Marshall vett minket magához. Apánkhoz hasonlóan neki se volt jó híre. Nagybátyánk a városon túl élt egy eldugott kastélyban, amit egy egész magas, erős folyású patak vett körbe.  Amikor megérkeztünk tisztán emlékszem, hogy az ég be volt borulva és bár a nap próbált kisütni mi teljes gyászba borítottuk az eget. Tizenhatodik születésnapunkon Marshall kiválasztotta, hogy kivel ismerkedhetünk meg jobban. Mi ennek nem örültünk hisz ki örül annak, ha valaki megmondja, kit szerethet? Az nem is igazi szerelem. De anyagi okok miatt nem volt beleszólásunk. Én egy Barnabás nevű szakáccsal, Liza egy másik gróffal, Vencellel, találkozgatott a kastély falain belül. Vencel egy alakváltó volt. Barnabás egy ideig nem mondta el nekem, hogy mi, de egyszer minden titokra fény derül. Amikor már majdnem betöltöttük a tizennyolcat lelkileg felkészültünk bármire, hisz nem szerettük volna, ha elszabadulna a pokol. Volt egy elő születésnapi estély, ahová igazán sok ember meg volt hívva.  Úgy véltük, hogy csendes, könnyed este lesz, és hogy kellemeset csevegünk vad idegen emberekkel. Tévedtünk. Aznap rengeteget esett az eső.  Az estélyre sokat készülődtünk. Épp lefele haladtunk, amikor hirtelen elkezdett susogni a szél az ajtónál, majd az ajtó kitört. Lizára néztem, hogy merre néz és akkor megláttam, hogy Vencel egy másik hölgy társaságában volt és láthatólag nagyon kellemesen érezte magát. A következő pillanatban sötét lett és még hidegebb és nagyobb erővel fújt a szél. Gyorsan megfogtam Liza kezét és szépen lassan lenyugtattam. Az embereknek természetesen feltűnt a kisebb technikai probléma és azonnal sugdolózni kezdtek. Lizát ez nem érdekelte csupán Vencellel akart „beszélni”. Sikerült is neki, de amikor bejött egy villámcsapott a rózsabokorba.  Olyan tizenegy körül jött egy inas, szólni, hogy az étkező megterítve, vacsorára készen áll. Így hát az emberek besétáltak az étkezőbe. Ahogy sétáltam befelé, valaki megfogta a derekam és a sajátjához húzta, lassan megfordultam. Barnabás volt az. Ahogy ránéztem elmosolyodtam. A gyönyörű zöld szemeiben elvesztem és csak mosolyogtam. Már majdnem összeértek az ajkaink, amikor köhintést halottam a hátam mögül. Marshall bácsi volt az. Szúrós tekintettel nézett rám, majd félre hívott. Azt mondta tud rólam és Barnabásról és Lizáról és Vencelről is tudott, épp ezért két héttel az estély előtt meglátogatta Vencelt és beszélt vele, nem tudom mit mondhatott neki, de ő javasolta Nórát Vencelnek. Teljesen fel voltam háborodva elöntött a düh. Szó nélkül elmentem és csak egy „elegem van belőled” tekintetett vetettem a bácsikámra. Odamentem Lizához, és amikor már majdnem belekezdtem, Vencel jelent meg és kért két percet arra, hogy megmagyarázza. Figyeltem és elmondta, hogy miért is tett úgy ahogy. Kiderült, hogy Vencelnek volt egy kisebb titka. Elég gyakran járt kocsmába és egyszer annyira bekettyintett, hogy betört a kert végén lévő pajtába és elvitt egy arany nyakláncot. Marshall bácsi azt mondta neki, hogy elmondja mindenkinek és akkor oda a hírnevének, a jövőjének. Lizára néztem és csak annyit mondtam „Akkor bizony nálad jobbat érdemel.” Majd elmentem. Liza mintha semmi sem történt volna ült és kedvesen csevegett. Leültem a vacsorához, ám amikor hátra pillantottam láttam, hogy Barnabás kifut az ajtón. Gyorsan felkeltem elnézést kérve utána mentem. Ahogy kiléptem megcsapott az a tipikus őszi szellő. Körbenéztem, de sehol sem láttam Barnabást. Miközben én kerestem Barnabást, Liza is felállt az asztaltól. Szépen lassan kisétált és csak ment.  Én egyre inkább befele mentem az erdőben, és nem halottam, láttam semmit. Így hát csináltam magamnak fényt. Sétáltam tovább és közben kiabáltam Barnabás nevét. Liza, ahogy sétált elért a hídig, ami a bejárattól nagyjából egy kilométerre volt. Megállt a híd közepénél és csak nézte, ahogy folyik a víz és viszi magával a sok törmeléket is. Ahogy sétáltam az erdő mélyén, fura zajt halottam így hát óvatosabban sétáltam tovább.  Majd az a valami elfutott előttem és mögöttem is, de csupán egy sötét foltot láttam. A következő pillanatban elragadott magával. Éreztem, ahogy ráharapott az oldalamra, de nem fájt csupán csípő, meleg érzés fogott el. Aztán ahogy kinyitottam a szemem csak azt láttam, hogy két óriási farkas harcol.  Miközben ők harcoltak én megpróbáltam beforrasztani a sebeimet. Már majdnem kész voltam, amikor arra lettem figyelmes, hogy az egyik farkas már nem tud mozdulni. Ott ültem, hátamat neki támasztva egy kőnek, és vártam. Vártam a halálom. Vártam az életben maradásom. Majd a farkas közelebb lépett. És ahogy a szemembe nézett hirtelen megnyugodtam, mert ismertem azokat a szemeket. Barnabás volt az. Ráültem a hátára és kimentünk a tóhoz hogy lemossuk a vért a ruhámról. Ahogy kisétáltunk rögtön megpillantottam Lizát a hídon. Ugyan az a kis patak nem volt annyira veszélyes, de a közepén nem ért már le a lábunk, és Liza pont arra a részre készült ugrani.  A patak csordultig volt eső vízzel és csöppet sem volt barátságos. Gyorsan leszálltam és amennyire csak tudtam siettem, hogy megállítsam Lizát. Abban a pillanatban, ahogy elléptem Barnabástól a farkas előugrott a bokorból és rátámadt Barnabásra, aki bólintott egyet, így tovább mentem. Ordibáltam, de nem halotta. Majd amikor már csak pár méter volt köztünk a távolság újra szóltam neki. Lassan megfordult, és a szemei vér vörösek voltak a sírástól.  Nyújtottam a kezem hogy lesegítsem, majd bólintott egyet. Ahogy fordult a cipője meg csúszott a korláton és hátra esett. Abban a pillanatban odarohantam a korláthoz, hogy elkapjam. Elkapta a kezem, de nem bírtam tartani, csúszott a keze és az oldalam borzalmasan megfájdult és egyszerűen lehetetlennek éreztem megtartani őt. Tiszta erőmből üvöltöttem, de senki nem halott. Ahogy Liza szemeibe néztem láttam a kétségbe esést, a dühöt és a sajnálatot. Majd amikor már vagy tízedszerre ordibáltam, rekedt hangon és bömbölve a fájdalomtól és kétségbeeséstől. Hirtelen semmi nem jutott eszembe semmi varázslat az ég adta világon semmi. És egyszer csak elengedte a kezemet és csak annyit mondott „sajnálom, szeretlek”.  Még jobban rákezdtem a sírásra mikor megláttam Liza testét a vízben tehetetlenül. Ahogy a folyó sodorta magával Lizát eszembe jutott valami, amivel segíthetnék neki. Kiskora óta a sas volt a kedvenc állata, és mindig is repülni szeretett volna. Én pedig átváltozattam Lizát sassá.  Ahogy láttam kiemelkedni a vízből a szívem megnyugodott. A sötétben szinte csak úgy ragyogott. Ahogy repült el fölöttem egy golyó találta el a mellkasát. A szemem újra megtelt könnyel, gyorsan megfogtam Lizát és oldalra néztem. Vencel volt ott. Abban a pillanatban elborult az agyam. Majd észre vettem egy csomó sebet az arcán. Ő volt a farkas. Ahogy hátra néztem Barnabás ott feküdt tehetetlenül. Semmire sem emlékszem avval kapcsolatban mi történt akkor, de azt tudom, hogy miután vége lett jó érzés fogott el. Amikor körbenéztem a híd darabjait láttam mindenfele, és a patak sem folyt már olyan nagy erővel.  Vencelt nem találták meg. És Lizát sem. De ő legalább biztonságban van, ugyanis miután végeztem Vencellel, Liza a földről felkelt és a tollai besötétültek. Hátra sem nézve elrepült. Egészen napfelkeltéig kint ültem hátha Liza visszajön, de nem tette. Miután bementem a kastélyba Marshall bácsi dühöngve megkérdezte, hogy hol voltam és hol van Liza? Ahogy ránéztem úgy döntöttem nem törődöm vele. Ahogy sétáltam felfele megpróbált varázslattal lerángatni, de az után az este után erősebb voltam, mint ő valaha. Nem tudom, merre van most Liza. Nem tudom, mit csinálhat, de egy dologban biztos vagyok. Hogy semmilyen hírnév sem ér annyit hogy megöljünk egy olyan embert, akit szerettünk. Miután meghalt piszkosabbnál piszkosabb titkok kerültek elő. Bár mint sokan mondják a rossz hírnév is hírnév.

Csillaghegyi Általános Iskola 

 Budapest

 

 

Kocsis Edit – Remetebál

Amikor olvasunk, a szavak mondatokká folynak össze, kiegészítik egymást. Azonban egy-egy szóval is tudunk kommunikálni, sőt, hatással lenni másokra. Egyetlen szóval is képesek vagyunk kifejezni azt, amire gondolunk, amit érzünk. Egyetlen szó is jelenthet sokat nekünk.

Remetebál. Az agy első reakciója: ezt nem tudom értelmezni, ilyen nincs. A remeték nem élnek társasági életet. A remeték nem járnak bálba. Aztán elkezdünk gondolkodni. Először is, ki az a remete? Az a személy, aki magányosan, a világtól elvonultan él. Másodszor, mi az a bál?  Szórakozási lehetőség. Egy alkalom, amikor elegánsan kiöltözött emberek vesznek körül, akik társalognak, ismerkednek és táncolnak. Harmadszor… igen, ennek tényleg nincs értelme, mert a két dolog üti egymást. Ha valaki önszántából dönt a magány mellett, amellett, hogy elzárkózik az emberektől, az nem keresi a lehetőséget semmiféle szórakozásra.

Nem remeteként élő embereknek ez a gondolat bizarr lehet, elrettentő. Az ember társas lény- mondjuk mindig. Hogy lehet család, barátok vagy ismerősök nélkül élni? Nem vesznek körül emberek, nem tudod kiönteni a lelked senkinek, nem tudsz beszélni másokhoz, nem kérhetsz vagy adhatsz segítséget vagy tanácsot, nem üdvözölheted régen látott embertársadat, nem bízhatsz, nem szerethetsz. Viszont egyedül lehetsz… a gondolataiddal összezárva. Ki akarja ezt? Olyan, mintha megállna az élet, mintha megszűnne az idő, mintha „beragadtunk” volna. Vannak emberek, akik mégis ezt az életet választják. Feladnak mindent, mert nem csak egyszerűen egyedül vannak, hanem boldogan élnek. Nem csupán a jó, de a rossz dolgoktól is elzárkóznak, amivel ez a világ tele van. Ki ne akarna jó, tiszta és bűntelen lenni? Ki ne gondolna szívesen úgy magára, mint egy angyalra?

A kérdés egyrészt az, hogy megéri-e? Másrészt pedig még mindig az, hogy hogyan kapcsolódik e két szó egymással. Belegondoltunk valaha is abba, hogy néha mi is remeteként viselkedünk? Makacsul elzárkózunk. Eltaszítjuk magunktól az embereket szavainkkal, tetteinkkel. Egyedül vagyunk…a gondolatainkkal. Így boldogak vagyunk? Nem.  Félünk? Igen.  Mégis mitől? Attól, hogy megbántanak minket, attól, hogy megsérülünk. Attól, hogy ha kitárulkozunk, belénk rúgnak. Felszínes emberekké válunk, akik gyanakodnak, és akik képtelenek „csak” bízni. Nem mintha nagyon akarnánk. Hiszen az nehezebb út. Kockáztatni? Vállalni, hogy akár meg is égethetjük magunkat? Ugyan már… Ilyenkor bezárkózunk, elvonulunk. Bízunk benne, hogy jobb lesz. Az eredmény tehát ugyanaz: egyedüllét, magány. És nem az a fajta, amit néha igényel az ember. Amibe a nehezebb hétköznapok után menekül. Amiben felszabadul és örömét leli. Ez nem az. Ez az, amikor csalódottságot érzünk, szomorúak vagyunk. Mi tettük ezt magunkkal. És akkor miben különbözünk azoktól a remetéktől, akik önként választották ezt az utat? Abban, hogy amíg ők nem érzik szükségét annak, hogy keressék más emberek társaságát, mi megkeseredett módon próbálunk szocializálódni. Újra beilleszkedni. Érezzük, hogy szükségünk van társaságra. Esetünkben, jelképezze ezt a bál. Torz mosollyal az arcunkon képesek vagyunk érdeklődést színlelni a másik iránt, annak reményében, hogy cserébe mi is kapunk egy kis figyelmet. Hogy valaki minket is meghallgat majd. Éhezünk rá. Milyen remeték vagyunk mi? Rengeteg ember sorra bukná el ezt a feladatot. Nem véletlen, hogy kevés ilyen ember él a világon. Rendben, lássuk tehát be, hogy remetének szörnyűek vagyunk. Akkor ne is viselkedjünk így! Legyünk már végre őszinték! Adjuk meg magunkat azt a kényelmetlen luxust, hogy bízunk az emberekben. Persze nem minden feltétel nélkül. Az nem lenne helyes, és valljuk be, nem is lennénk rá képesek. Hiszen mindig is gyanakodni fogunk, de azért ezzel egy időben reménykedni is.

Reménykedni abban, hogy szeretnek minket, hogy nem vagyunk egyedül.  Hogy szükség van ránk, és így nyugodt szívvel járhatunk „bálba” más emberekkel, más emberek közé… Csak abban reménykedjünk, hogy egy ilyen remetékkel teli, unalmas és hazug bálba soha nem kapunk meghívót.

Magyar-Angol Tannyelvű Gimnázium és Kollégium

Balatonalmádi

Kertész Judit – Álomajtó

Jake, David, Emma és Jenna jó barátok a gimi óta. Jake egy igazi vagány, de kedves srác, aki Emmával jár, egy igazi cicababával: magas sarkú, műköröm, tükör, rózsaszín retikül. David a hős szerelmes, halált megvető bátorsággal. Szeretne összejönni újra Jennával, a vagány csajszival, aki semmitől se fél, és fiúkat megszégyenítően harcol… igen ám, de Jake is szemet vetett Jennára, Emma pedig szerelmes Davidbe. Ez a szerelmi sokszög még sok bonyodalmat fog okozni. Egyik nap a bárban ülnek, beszélgetnek és Davidnek eszébe jut, hogy most öt éve barátok, és ezt meg kell ünnepelni. A négy barát kirándulni  indul a Földközi-tenger vidékére. Már a repülőn ültek, mikor mind a négyen valami zajra lettek figyelmesek, és a repülőgép hirtelen veszíteni kezdett a magasságából. Pánik tört ki, mire  a gép még többet vesztett a magasságából, és zuhant, egyre lejjebb, mindenkin a halálfélelem lett úrrá. A következő pillanatban elment a világítás, és a gép óriási sebességgel a föld felé kezdett zuhanni, a helyzet pokolivá vált. Az utasok sírtak, sikítottak, felhívták szeretteiket, hogy elbúcsúzzanak, és egymás vállán sírtak, imádkoztak, hogy túléljék. A következő pillanatban minden elsötétült, fülsiketítő robbanás hallatszott, tűz és törmelék, ameddig a szem ellátott. Gyász és halálszag terjengett mindenütt. David tért magához először, aki pár karcolással megúszta, mert  a széke megvédte landoláskor. Amint magához tért, keresni kezdte a többieket a romok között. Eközben Emma is feltápászkodott, aki csúnyán megvágta magát, mikor megpróbált kimászni az összeroncsolódott fülkéből. Emma és David kiszabadították Jaket a repülő roncsai közül, aki üvöltött a fájdalomtól. Ekkor jutott eszükbe, hogy Jenna felől még semmi életjel. A következő pillanatban megpillantották pár méterre egy bokor alatt. David odarohant, letérdelt és már kezdte is az újraélesztést. Egyszer csak Jenna elkezdett fulladozni, mert David olyan erővel nyomta a mellkasát. David hirtelen abbahagyta, majd magához szorította a megszeppent lányt. Mindenki mosolygott. Jenna elsőként Jake lábára pillantott, majd Jake arcára, hogy megtudja, mennyire súlyos a sérülés. Ekkorra David már a roncsok közül kerített két ugyanakkora fémcsövet, amit Jenna már azonnal el is kezdett kötözni Jake lábához. A négy barát átkutatta a roncs maradványait túlélők után, de nem találtak senkit. A következő pillanatban egy hatalmas lövés hallatszott a távolba. Jake és a többiek szépen lassan felfogták, hogy lezuhantak az Amazonas-medencében, egy őserdő közepében és közel s távol nincs senki, aki segíthetne rajtuk. Magukra maradtak. Remélték, hogy valaki észreveszi, hogy eltűntek, így a repülő üzemanyag tartájában maradt benzint felhasználva segélykérő üzenetet égettek a fűbe, hátha egy arra járó repülő észreveszi azt, és segítséget küld. Úgy ítélték meg, hogy nem biztonságos a roncsoknál maradni, hisz ismeretlen, civilizálatlan helyen vannak, így elindultak, élelem, és szállás után kutatva. Olyan varázslatos, mesébe illő helyeken jártak, amilyet azelőtt el sem tudtak volna képzelni. Jake lábát ugyan sínbe rakta Jenna, de nagyon megnehezítette a haladást. Észre se vették, mikor rájuk esteledett. Az erdő teljesen elkomorult, és kísérteties dolgok történtek, amik megrettentették a fiatalokat. A növények hírtelen összementek, és minden szín kifakult, és minden szó szerint szürke lett. Soha nem hallottak vagy olvastak ilyenről, így nagyon megszeppentek. David az egyik pillanatban megpillantott egy ajtót. De nem hétköznapi ajtó volt. Amikor David ránézett, az ajtó magától kinyílt, és egy ló ugrott ki onnan. A ló szeme vörös volt, tűz vörös. Elég ijesztő látványt nyújtott a teljes szürkületben. David hirtelen hátrahőkölt, a többiekkel együtt, épp időben, mert a ló hírtelen megnőtt, és elkezdett fújtatni, és David felé kapdosott. A négy fiatal nagyon megijedt és nekiindult az ismeretlen, misztikus színtelen erdőnek. Reménytelennek tűnt, hogy kihúzzák reggelig élve. Árkon – bokron futottak, amikor már úgy látták, hogy a ló lemaradt, és feladta az üldözésüket, hirtelen egy szakadék széléhez értek. Ott is egy ajtó várta őket. Az ajtót benőtte már a sok inda, és elég kopottnak látszott. Jake lépett oda elsőként, és megkopogtatta az ajtót, mire az kinyílt, és a túloldalt  egy híd volt.  A négy barát sorsot húzott, hogy ki lépje át a kaput először. Emma húzta a legrövidebbet, így az ajtó felé vette az irányt, mikor Jake megragadta a karját és ketten  léptek át először, majd közvetlen utánuk Jenna és David kézen fogva. Ekkor úgy érezte David, hogy beteljesült szerelmük, így nem félt attól, hogy mi vár rájuk az ajtó túloldalán, mert már mellette volt igaz szerelme. A következő pillanatban David otthon találta magát a saját ágyában. Mikor indult volna a konyhába kávéért, csöngettek. Jenna, Jake és Emma állt az ajtóban. David addig a pillanatig szentül hitte, hogy csak álmodott, ám mikor meglátta Jake fémcsövekkel rögzített lábát, és hogy mankóra támaszkodik, összerogyott és elájult. Ezzel a kalanddal nem ért véget a négy fiatal története, a későbbiekben még többször előfordult, hogy mind a négyen ugyanazt álmodták, és másnap felébredve újra otthon voltak, testükön a kaland során szerzett sebeikkel.

Sashegyi Sándor Művészeti Szakközépiskola

Pomáz

Kelemen Áron Tamás – Álomajtó

Nem szeretem az esőt, mindenen áthatol. Lehet, hogy évezredek kérdése, de még egy hegyet is le tud koptatni. A kabátom és a kalapom kezd teljesen átázni, de szerencsére megérkezem. Elém tárul a kétszintes villa. Nem különösen nagy, és nem emelkedik ki az utcából, de pont eléggé hangsúlyos a jelenléte. A pár lépcső megtétele után hirtelen kinyílik előttem az ajtó, egy mosolygó, komornyikruhás, őszülő férfi áll velem szemben.

Miután bemegyek, a komornyik kérdés nélkül elveszi a kalapom és a kabátom.

– Sebastian, hányan vagyunk? – kérdezem az öreget. A villában jó meleg van hála az égnek.

– Önnel együtt már hárman. Herr Schwarz és Emiliana kisasszony a könyvtárszobában várnak – felel, miközben barna szemében mindentudás csillog. Már akkor ennél a háznál volt komornyik, mikor én még tervben se voltam. Kissé őszülő fekete tincseivel komor, de kedves arcával meghatározhatatlan jelenség és a kora is kinyomozhatatlan. A ház szerves és állandó része. Nem is tudom, mit kezdenénk nélküle. Valószínűleg kész káosz lenne mindenhol. Fel nem fogom, hogy tud mindent egyedül megcsinálni, persze néha segítünk, de ez egy örök rejtély.

– Értem. Ezek szerint már csak ketten hiányoznak. Pedig reméltem, hogy én érek elsőként ide.

– Fél ötös érkezéssel kötve hiszem uram – feleli kissé csípősen.

A könyvtár felé megállok egy tükörnél, hogy pár fekete tincset visszaigazgassak a frizurámba. A terembe belépve meglátom a megérkezetteket, azaz Gilbert Schwarzot és Emiliana Riccit. Gilbert német származású, valamikor kiskorában érkezett Angliába, az arcát pár szinte láthatatlan heg teszi komorrá és emlékezteti őt és minket is az utcán töltött éveire. Szinte fehér haját oldalt rövidre vágva középen, hosszan hátranyalva hordja, a pupillája karmazsin színűen ég. A kemény körülmények között töltött évek megedzették az agyát és a testét is. Emiliana szinte teljes ellentéte Gilbertnek. Alacsony a bőre, barnás, aranyos arccal, de őt sem ejtették a fejére. Barna haját hátul lófarokban hordja, mélyzöld szeme bírálóan néz a világra. Mikor belépek, hirtelen mindketten rám néznek. Látszik rajtuk, hogy elnyestem a beszélgetésük fonalát. Mosolyogva intek nekik. Visszamosolyognak, de látszik a zavaruk, mintha fontos beszélgetés közepén zavartam volna meg őket. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Szinte nevetségesen rosszul palástolják érzéseiket.

– Késtél – kezdi azonnal támadólag Emiliana – a főnöknek nem az elsőnek kellene lennie?

– Először, hiába vagyok főnök, ha úgysem hallgattok rám – felelem. Próbálok szenvtelen arcot vágni, de közben nagyon jól mulatok. – Másodszor a főnökök nem utolsónak érkeznek?

– Lehet – hallatja a hangját Gilbert is.

Erre csak legyintek és elindulok a kedvenc fotelem felé. Hátam mögött a kis pár egymásra néz, aztán megpróbálja felszedegetni az ezt megelőző beszélgetés fonalát. Kicsit belefülelek, sajnos nem kedvemre való témát boncolgatnak. Mostanában kevés dolog csigázza föl a kíváncsiságom. Persze mindig lesznek olyan témák a nagyvilágban, melyek nagyon is érdekelnek, és valószínűleg ezek sohasem fogynak el. Mikor leülök, gondolkodás nélkül odanyúlok a mellettem lévő asztalra és rutinos mozdulattal veszem el az előre odakészített kávéscsészét. A frissítő ital pont olyan, mint amilyennek szeretem. A kávé és minden a házban Sebastian kezét áldotta és emelte a szentek fölé. A kávém elfogyasztása után rátérek az eredeti tervemre, miszerint körülnézek, mielőtt elkezdjük. Lecsukom a szemem, ami igazából teljesen lényegtelen momentum, de én már megszoktam. Egy pillanattal később egy sötét félkör alakú szobában találom magam. A szoba kiterjedése még számomra is kérdéses, de a felépítése egyszerű. A helyiség félkör alakú falán több ajtó helyezkedik el, míg vele szemben csak egy. Az ajtók frissen lakozott fából készültek, legalábbis így tűnik, tömörek nincs bennük üveg, de mindegyiken van egy kis réztábla. Gyorsan odasietek az egyedül állóhoz és kilépek rajta. A szobámból kilépve egy sokkal bonyolultabb szobában találom magam: lépcsők, szintek és ajtók kavalkádja. Ez a vélemények hálója. Egy összetett információs rendszer, ezek az Álomajtók, nem tudom, hogy működnek, de mindenkiről a világon hihetetlen mennyiségű adat van itt elraktározva. Én azon kevesek közé tartozom, aki képes ezeket kiaknázni, egy problémát nem egy szempontból nézni, és miközben a saját véleményemből indulok én is ki, ki tudok lépni a saját „ajtómon” és más perspektívából nézni a bonyolult egészet. Felmérem a terepet, hogy ne kelljen a többiekkel mély vízbe ugranom. Gyorsan tevékenykedek, nem mászok mélyre, amelyik nem nyílik, azt úgy hagyom, nem szabad ész nélkül feszegetni, mert még kárt tehetünk benne vagy akár vissza is csaphat. Egyes emberek szerint mindenkinek egyedi véleménye van, szerintem ez még egy kis jóindulattal is csak részben igaz. Alig pár ember létezik a világon. Testek persze számlálatlanul vannak, de emberek alig néhányan. A felderítés után visszafelé haladok a saját szobámba, amikor meglátom Azt. Az Álomajtók között van egy tabuajtó, amit soha nem nyithatsz ki. Mindig hívogatóan feltűnő, mintha minden tudás mögötte rejtőzne. Lassan közelítek az ódon ajtóhoz. Kopott, szinte rohadt zöldes fájába érthetetlen jeleket kapart valaki vagy valami, rettentő kisugárzása nem mindenkit rémiszt meg és egyesek még mostanában is feszegetik a titkait. Jó páran tűntek el az ajtó mögött és nem tértek vissza soha. Így tett az elődöm is, miután rám bízta minden tudását, benyitott és… Nem! Nem! Nem leszek, az ajtó rabja nem jutok ara a sorsra, mint Mathew és sok elődöm. Hirtelen megállítom a kezem, mielőtt hozzáérne az ujjam a korhadt fához. Gyorsan, szinte futva térek vissza a szobámba. Mély lélegzet veszek és visszatérek. Kicsit azért fáj a fejem, de már megszoktam. Kinyitom a szemem és egy ostobán vigyorgó arcba bámulok. Mikor kijózanodok a sokkból, megpróbálok egy értelmes mondatot mondani.

– Oh tehát ideértetek – rebegem. A fiú arcáról pillanatra leolvad, aztán visszatér egy sokkal határozottabb mosoly. A neve John Lewis, szőke kívül, belül, de ha kell, összekapja magát.

– Pár perce futott be Jenna így már mindenki itt van. Na, mi lesz a mai meló Christian? –Kérdezi csillogó kutyaszemekkel. Szinte látom a lógó nyelvű Golden retrievert a helyén, ez már beteg. De a tekintetemet Jenna Evansre emelem, a vörös, zöldszemű, imént említett hölgyre, aki első látásra feltűnően szendének mutatkozik, de tud értelmes, ravasz, manipulatív és ördögi lenni, ha oka van rá.

– Mindjárt megtudjátok. És John szállj ki az aurámból –tolom el magamtól a lelkes fiút.

– Kezdhetnénk Mr. Rickman – hördül fel Jenna. Csak a rossz napjain hív a családnevemen.

– Igen – Felelem, egy apró éllel. Ebből tudják, hogy mostantól a munka a téma. Mindegyikük komolyságot erőltetet magára, kivéve John. És miközben Sebastian kiszolgál minket, leírom a helyzetet. Mindenki érti mi a dolga. Valószínűleg rutin munka lesz, de soha nem lehet tudni.

– Akkor induljunk – szólok félhangosan. És már indulunk is mind az öten, hogy kinyithassuk akár a te Álomajtódat.

Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium

Budapest

Kassai Tünde – Liliomszörny

Az év közepén lett egy új osztálytársunk. Középmagas, vékonyka lány volt, hófehér bőrrel, mogyoróbarna, mindig kérdező szemekkel és vörös hajjal. Mindenki megjegyezte magának, és sokan kilökték maguk közül, féltek tőle, mert annyival élénkebb, színesebb és erősebb volt nálunk. Rengeteg arca volt, ügyesen, könnyedén váltogatta őket, néha csak pislogott órákon, mint egy megszeppent őzike, máskor meg tombolt, alkotott, készült valamire, hangosan kimondta, amit gondolt, és nevetett, úgy tudott nevetni, hogy mindenkinek muszáj volt őt néznie. Ő volt a Vöröshajú, mindenki ismerte a suliban, imádta azt, amikor minden szempár rászegeződött, vagy amikor róla beszéltek, várta a pillanatokat, amikor valami őrültséget lehet csinálni. Egyszer megevett tizenegy buktát a menzán fogadásból, egy fiú karkötőjéért, felfordult a gyomrom, ahogy néztük az osztállyal, utáltam a málnás műanyagízű lekvárt, ki szoktam kaparni az egészet a fehér tésztából, a Vöröshajú arca csupa porcukor lett evés közben, mintha még több szeplője lett volna, az egész osztály éljenzett, amikor végzett, egymásnak lökődtünk és üvöltöttünk még sokáig.

Amikor tavasz lett, és virágozni kezdtek az akácfák az iskolaudvaron, valaki leszedett egy hatalmas tüskét, és a székére tette. Nem ült bele, még időben észrevette, csak a szeme csillogott és izzott, mintha szuggerálta volna a rút kinövést, aztán a kezébe vette, és egész óra alatt azzal foglalkozott, hosszú ujjaival gyorsan dolgozott, aprócska csíkokra szabdalta a tüskét a körmével, egyesével lehúzta róla a lehántolt darabokat, kiterítette oldalra valamennyit, olyan lett a végeredmény, mint valami különleges virág, hosszasan gyönyörködött benne, elmélyülten, még azt sem vette észre, hogy vérzik az ujja a körme alatt.

Egyre többet voltunk a friss levegőn az osztállyal a testnevelés órákon, a legjobban kidobóst szerettünk játszani, taktikázni, mikor, hova érdemes állni, nagyokat szökkenni a labda után, és eltalálni a többieket. Emlékszem, egyszer pont két menetre jutott idő, az

elsőben a Vöröshajúval egy csapatba kerültünk, és nyertünk, odafutott hozzám a végén, a nyakamba borult, “Győztünk, győztünk, győztünk!” – sikította a copfomba, volt egy csoki a zsebemben, még tízórairól, oda akartam adni neki, de addigra már szétválasztottak minket, újból leosztották a csapatokat, hogy egyenlő erőviszonyok legyenek, ezúttal külön csapatba kerültünk, és az enyém vesztett. A Vöröshajú megint győzelmi táncot járt, akartam mondani neki valamit, de ő kinyújtotta rám a nyelvét, felállt a két pályát elválasztó padra, és hangosan csúfolt minket, akkor összeszorítottam a csokit a zsebemben, már meg volt olvadva, nagy barna pacni lett miatta kívülről a zsebemen, olyan folt, amit nagyon nehéz eltüntetni.

Volt egy nagyon jó haverja, a suli focicsapatának gólkirálya, akivel órákig tudtak ökörködni, a Vöröshajú különösen szerette, amikor a fiú megpörgette a levegőben, és össze-vissza forgatta a dereka körül, aztán az egyik alkalommal, amikor tréfából verekedtek egymással, a Gólkirály úgy szájon rúgta, hogy leszakadt a szájpadlása, nem láttam, csak mesélték nekem, nem is tudtam elképzelni, csak a sok vért láttam magam előtt, ,,Legalább egy ideig nem fog annyit beszélni!” – morfondíroztam magamban, keserű lett tőle a szám.

A tanévzáró ünnepség előtt elkapta a karom a Gólkirály, azt mondta, rémesen érzi magát amiatt, amit a Vöröshajúval tett, nem mer hozzá odamenni, de hozott neki egy csokor liliomot, kéri szépen, tegyem oda a padjára, én meg bólogattam, ,,A fenét fogok én virágot adni neki!” – döntöttem el, a termünkbe érve levágtam a csokrot a tanári asztal mögé, széttörtek az aprócska liliomfejek, kitéptem a csonkok közül a Gólkirály levelét, apró miszlikbe aprítottam, és kiszórtam az ablakon, fújja el a szél. Az egész ünnepség alatt fájt a gyomrom, a fájdalom szétsugárzott a testemben, bekúszott a bordáim közé, és összeszorította a torkomat, az igazgató nyári szünetről beszélt, Balatonról meg büszke szülőkről, de én csak liliomokat láttam, borzalmas liliomszörnyeket, fehéret, sárgát, és vöröset, acsarkodtak, és bandzsítottak, és úgy éreztem, hogy már soha semmi sem lehet olyan, mint régen.

Nem mertem a Vöröshajúra nézni, ahogy ült a termünkben a bizonyítványosztáskor, olyan sápadt volt és levert, neki lettek a legrosszabb jegyei az évfolyamban, elveszettnek tűnt, mint aki most ébred rá, hogy nincs semmi keresnivalója ezen a helyen, kitört belőlem a sírás, miután átvettem a saját bizonyítványomat, be kellett csuknom a kis füzetkét, nehogy eláztassam a könnyeimmel, a padra hajtottam a fejem, és behunytam a szememet, ahogy csak tudtam, de még a szemhéjam alá is követtek az átkozott virágok, ott vibráltak a sötétben, hogy szinte égett a szemem, a Vöröshajú azonnal ott termett mellettem, fejét az enyém mellé fúrta, és simogatni kezdte a hátamat, “Miért sírsz? Neked sokkal jobb lett a bizonyítványod, mint nekem, és különben is, látod, most már vége van ennek az egész badarságnak, már szabadok vagyunk, érted, szabadok!” – súgta. ,,A liliomok…!” – hüppögtem megtörten, és nem érdekelt, hogy már az egész osztály néma csendben minket figyelt, ,,Neked küldték, és levél is volt, csak széttéptem…”, ,,Nem értelek” – mondta a Vöröshajú zavartan, ,,Annyira sajnálom, sajnálom, sajnálom…!” – löktem ki magamból a szavakat, a Vöröshajú nagyot sóhajtott: ,,Édes Lilikém!”, ettől csak még inkább bőgtem, ő meg cirógatott hosszú ujjaival, szép egyenletesen, éreztem, hogy ebben most minden benne van, és akkor megmerevedtek a liliomok a szemhéjam alatt, lassan kifehéredett az összes szirmuk, és ragyogni kezdtek, és akkor már csak egyetlen mondat visszhangzott a fejemben: “Már szabadok vagyunk, érted, szabadok…!”

Szentendrei Református Gimnázium

Szentendre