Szabó Petra Daniella – Jégfésű 1. díj

Ül a barlangban hátát szorosan a falnak vetve és nézi a vízesést. A látvány, mint mindig most is lenyűgözi. A vízfolyam a magasból zuhan alá az ismeretlen mélybe. A napfény gyémántlabdákat dobálva játszik a vízcseppekkel. Odrint a vízesés halk moraja megnyugtatja, elringatja. Még sosem járt a vízesésen túl, sosem érezte a nap melegét, a szél leheletét. A földalatti világban él. Már többször megfordult a fejében, hogy átkel a vízesésen a nagy ismeretlenbe, de apró termete miatt még sosem merte átlépni a vízfalat, az egyetlen kijáratot.

A földalatti világ véges. Minden gyermek születése a törzsük legidősebb tagjának halálos ítélete. Az ítéletet a gyermek születése után tizenhatodszorra bekövetkező, „a nagy víz áradása” napján hajtják végre. Odrin születésekor Nirdo-t, az öreg bölcset ítélték halálra. A napon mikor Nirdo meghal, Odrin többé már nem lesz gyermek. Mostanra Odrin és Nirdo közt a vér ősi kötelékén túl, bizalmas barátság szövődött, mely alapja a feltétel nélküli szeretet: a jó akarat és jó a cselekedet.

Közeledik az ítélet végrehajtásának napja, Odrin számára ez elfogadhatatlan. Habár még csak gyermek, de a lelke szenved. A barát ki oly fontos számára nem halhat meg, halálának oka nem lehet önmaga. Most úgy tűnik Nirdo végzete elkerülhetetlen, de Odrin fejében már régóta motoszkál egy gondolat, mely lassan formálódik, testet ölt és a pillanat töredékén belül szilárd elhatározássá erősödik. Ez az egyetlen elhatározás megfordítja sorsukat.

– Elhagyom a világom! – Odrin izgatott lesz, szíve zakatol, teste beleremeg. Hiszi, hogy jót cselekszik, tettét szíve diktálja. A kinti világba az egyetlen út a vízesésen keresztül vezet. Odrin újra a vízesésre figyel, szemei kutatva keresik az átvezető utat. A fejében szavakat hall. Nirdo üzen. Tudja, nincs sok ideje. Nirdo előtt semmi sem maradhat titokban. Odrin megpróbál elméjére fátylat húzni. Felugrik, apró lépteivel odaszalad a vízfüggönyhöz, megkapaszkodik a barlang falának hasadékán és bedugja kezét a jéghideg zuhatagba. Hatalmas ütést érez, és a víz kilöki magából. Ismét Nirdo hangját hallja a fejében: – Ne tedd! Várj, segítek! – Nirdo már tudja mi a szándéka. Elhatározása oly erős, hogy saját halála sem riasztja vissza.

A víz szempillantás alatt jéggé fagy és szabályos fogakba rendeződik. Odrin előtt, megnyílik az ismeretlen. Gondolkodás nélkül átbújik az egyik résen, és szalad a jégen egyre messzebb és messzebb a földalatti világ kapujától. Halványan még hallja Nirdo üzenetét: – Ez a búcsú, a kezdet. Ég veled Kicsi Lány!

Odrin megáll, a végső búcsú fájdalmával gyengéden elmosolyodik és a homlokán puha csókot érez. Agyán átfut a gondolat: – Nem láthatlak már soha. – Visszanéz a félelmetes erővel robajló, lenyűgözően szép fátyolra. A jégfésűnek nincs nyoma.

Odrin a másodperc töredékén belül átérzi a felkelő és a lenyugvó napot, a ragyogó holdat és a pislákoló csillagokat, a végtelen víztakarót és a vég nélküli sivatagot, a sűrű sötét rengeteget és a napfényes rétet, a csivitelő madarakat és a városok zaját, a virágok illatát és gyárak bűzlő füstjét, a selymesen lágy szellőt és a vad hurrikánt, az eltűnt múltat és a reménnyel teli jövőt. Nyugodt szívvel indul a már ismerős ismeretlenbe. A világ varázslatos.

PTE Babits Mihály Gyakorló Gimnázium

Pécs  

Hambalkó Dalma – Álomajtó 2. díj

Mindenkinek van egy álma. Egyesek híresek, gazdagok, utazók vagy szerencsések akarnak lenni, míg mások beérik a jó egészséggel, boldog családi élettel, szerelemmel. Itt, Storybrooke-ban próbáltak az emberek az elképzeléseik szerint élni. Többnyire azt csinálták, amit szerettek. A munkájuk szinte a hobbijuk részévé vált. Ugyanakkor akadtak olyanok is, akiknek ez nem adatott meg. Mint például mi, az árvaház lakói. De számunkra ott volt a remény egy helyi legenda képében, miszerint az erdő szélén álló kastélyban van egy ajtó, amelynek ha átlépjük a küszöbét, az általunk megálmodott világban találjuk magunkat. Persze ez csak mese, de voltak, akik hittek benne.

Köztük voltam én is. A nevem Alice Lawrence. Tizenhat éves vagyok és immár öt éve élek árvaházban. Mindössze három igazán jó barátom van – Marie, Steve és David.

A szürke mindennapjainkat egy szervezet tette derűssé, amely, amikor és ahogy csak tudott, segített az itt lakóknak. Előadásokra vittek minket, kirándulásokon vettünk részt. A minap sorsolást hirdettek az intézményünk körein belül. Mindenkit megkértek arra, hogy rajzoljunk le a legmerészebb álmainkat, írjunk hozzá jegyzetet, tegyük bele egy borítékba, írjuk rá a nevünket, majd kihúznak öt lányt és öt fiút; és azok tehetnek egy látogatást az öreg kastélyba.

Mindannyian nagy lehetőségnek tartottuk, mert sokan hittek az álomajtóban. Mások meg csak egyszerűen rajongtak a régi épületekért. Kaptunk három napot, hogy elkészítsük a rajzot. Ez alatt a napok alatt a feje tetejére állt a ház. Mást sem lehetett hallani, minthogy ki mit fog rajzolni; mit fognak kezdeni, ha őket húzzák; de a legérdekesebb téma maga az ajtó volt. Sokféle találgatás kering a kinézetéről. Egyesek szerint a pinceajtó mögött történik a „varázslat”, mások a rézkilincses piros ajtóra esküdnek, de én tudtam, hogy melyik az a bizonyos ajtó. Eszem ágában sem volt megosztani senkivel sem ezt a titkot. Nem azért, mert önző vagyok, hanem azért, mert az ajtó kiléte az én családom titka volt. Nagyapám sokat mesélt arról, hogy a háború idején sebesülteket szállásoltak el és gyógyítottak meg. Kivétel nélkül mindenki a saját két lábán hagyta el a telket, akármennyire súlyos volt a sebe. De most már üresen áll több mint két évtizede.

Természetesen én is részt vettem a sorsoláson, mert ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy kikerüljek az árvaház falain kívülre. Bár nem tudok rajzolni, azért mégis sikerült valami ügyetlen alkotást kreálnom egy boldog családról, akik az udvaron, hatalmas fák körében piknikeznek. A lány mellett a barátai álltak. A háttérben egy csapat madár repült, ami a szabadságot szimbolizálta. „Művem” értelmezését alaposan és bőven kidolgoztam a lap hátuljára, majd gondosan összehajtogattam, felcímzett borítékba tettem és beledobtam a dobozba. A haverjaim közül Davidnek volt a legszimpatikusabb a rajza. Egy nagy autószerelő-műhelyet rajzolt, ahol ő a főnök és nap, mint nap jobbnál jobb kocsikkal gurulnak be ide. Az ő ötlete tetszett a legjobban, még engem is belerajzolt, mint asszisztens és segéd.

Észre sem vettük és eljött a sorsolás napja. Mindenki a legszebb ruhájában vonult az aulába. Mi négyen a tömeg szélén álltunk és feszülten hallgattuk végig az igazgató beszédét, majd a szervezet vezetőjét és végül behúzták a nagy üveggömböket, amibe átrakták a borítékokat.
– Először a hölgyek! – mondta dallamos hangjával Mr. Howard, majd idegfeszítő lassúsággal húzta ki egyesével az „álmokat”. Aztán az urak következtek és mikor megvolt az összessel, akkor olvasta csak fel őket. Annyira nem figyeltem a lányok névfelolvasásánál, hogy az első négy névről le is maradtam. Ijedten eszméltem fel arra, hogy utolsóként hangzott el a nevem. Nem akartam elhinni, szóval csak idétlenül pislogtam és hitetlenül néztem Mr. Howardra, aki mosolyogva tekintett vissza rám és akkor kezdtem magamhoz térni, mikor Marie a nyakamba ugrott és gratulált. A szorító ölelésből percekig nem váltam ki. Nem voltam az a szókimondó lány, sosem fecsegtem feleslegesen, szóval csak szerény vigyorral vettem tudomásul, hogy az életem innentől kezdve megváltozik. Aztán már a fiúk nevéből is csak Tom Mikaelson, Charles McOwen és Duke Silverstone maradt meg. Szóval a többi négy lány és két fiú teljesen kiesett, de nem aggódtam miatta, hisz perceken belül tudni fogom őket is. Mr. Howard még egyszer gratulált a szerencséseknek, majd közölte, hogy a kirándulásra szombaton kerül sor. Még jó, hogy csütörtök van, és nem kell olyan sokat várni. Aztán a szervezetvezető elköszönt és még utoljára elmondta a gyülekező időpontját.

Szombat reggel 9 óra. Hamar eljött ez a nap is. Félóra buszozás várt ránk, és amint odaértünk az előre letakarított úton közelítettük meg a kastélyt, majd ahogy az óriási ajtón beléptünk, megcsapott minket a frissen rakott tűz és a régi, hangulatos fabútorok jellegzetes elegye. Mintha egy múzeumba léptünk volna be, már csak a kinézete miatt. De a hangulata felér egy régi antikváriummal. A fapadló recseg a lábunk alatt, kissé poros polcok, halvány fényforrást nyújtó lámpák vagy gyertyák. Én legalábbis így tudnám jellemezni. Imádtam!

Ahogy körbevezettek minket vicces volt látni, hogy a gyerekek minden egyes ajtó mögé benéztek és várták a csodát. De semmi nem történt és csalódottan, de reményteljesen haladtak a következőhöz. Én meg csak közömbös arccal hallgattam a kiselőadást a ház történetéről, amit már századszorra hallok, pedig legbelül majd kicsattantam a jókedvtől és alig vártam, hogy szabadjára engedjenek bennünket. Még egy utolsó séta a hatalmas kert kerítésénél, majd szigorúan fél órára elengedtek minket.

Feltűnést elkerülve először tettem egy kerülőt a konyha és a nappali között, majd felmentem az emeletre. Sokat kellett ahhoz bolyonganom, hogy megtaláljam a lépcsőt a padláshoz, de a kitartó munka meghozta a gyümölcsét. Az alig húsz fokból álló lépcső tetején ott volt az ajtó. A szívem már a torkomban dobogott, a gyomrom görcsbe rándult, és ahogy egyik kezemből a másikba raktam a kabalamedvémet, észrevettem, hogy mennyire izzad a tenyerem. Lassú, megfontolt léptekkel haladtam felfele, mintha bármelyik pillanatban lezuhanhatnék az amúgy is ingatag lépcsőről. Út közben minimum háromszor meggondoltam magam. Ugyan már, varázslat nem is létezik. Ez csak egy legenda. De akkor is ostobaság lenne nem megpróbálni, nem igaz? Ehhez hasonló gondolatok kavarodtak bennem, ami magyarázható volt azzal, hogy már olyan közel voltam a célomhoz, hogy már-már hihetetlennek tűnt. De elhessegettem minden ilyen dolgot és kiűztem őket a fejemből. Mióta az eszemet tudom, hiszek benne. Így hát a lépcső tetejére érve, minden bátorságomat összeszedve a kilincsre tettem a kezem, de még csak álltam ott és próbáltam visszaemlékezni, hogy mit mondott nagyapám, mit kell a belépés előtt csinálnom. Azt hiszem, az erős koncentráció a vágyamra megteszi. Gondoltam magamban. Mégis kételyeim támadtak. Már azon voltam, hogy visszafordulok. De még mielőtt észrevettem volna, mit teszek, kinyitottam az egyébként semmiben sem különleges ajtót és beléptem a padlásra. Fogalmam sincs, hogy mire számítottam, de ami fogadott, biztos nem tartozott a fejemben lejátszódó jelenetek közé. Egymásra pakolt poros dobozok; törött, megviselt bútorok; iratok; íróasztalok; még egy régi írógép is volt, de semmi szokatlan „varázslatos” dolog nem történt.

Csalódtam. Összetörtem. Mégis szánalmasan felnevettem. Mit képzeltem? Hogy besétálok egy ajtón és az életem egy csettintésre 180 fokos fordulatot vesz? Gyerekes voltam én naiv. 8-9 évesen belefért, hogy elhittem nagyapa meséit, de 16 éves fejjel talán át kellett volna gondolnom. Becsaptam magam mögött az ajtót, lerohantam a lépcsőn, még csoda hogy tényleg nem szakadt le alattam, olyan erővel trappoltam lefele és zaklatottan csatlakoztam a többiekhez, a fél óra bőven letelt. Egész úton meg sem szólaltam és kizártam a külvilágot. Alig vártam, hogy visszaérjünk és magamra csukjam az ajtót. De mikor odaértünk, már el volt tervezve, hogy mit fogok csinálni. Csomagolni. Ugyanis a bejáratnál egy család várt rám. Örökbe akartak fogadni. Velük együtt még a barátaimnak is találtak egy-egy házaspárt, akiknek nem lehetett gyerekük. Az álmom valóra vált. Mindannyian bekerültünk egy boldog családba. Sőt, ugyanabban a városban laknak, szóval tarthatom továbbra is a kapcsolatot a barátaimmal.

Visszanyertem a legendákba fektetett hitemet. Mindent egybevetve, személyes tapasztalatom alapján állítom, hogy az álomajtó létezik!

Petőfi Sándor Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium

Aszód 

Sodics Dominika – Álomajtó 3. díj

A fűszálak csiklandozták az arcát. Nevetnie kellett. Feküdt a tölgyfa alatt, s csukott szemmel várta, hogy megjelenjen. Tudta, hogy eljön. Mindig eljött. Mikor búcsúzóul meglendítette a kalapját tegnap hajnalban, azt mondta itt találkoznak. Danny várt. Nyugodtan lélegzett. Színes illatokat érzett, elmosolyodott. Lilás levendulaillat, aranyló méz, áttetsző eső. Már közeledik. Napfényillat. Valaki szuszogott mellette. Kinyitotta a szemét és egy-kettőt pislogott. Ott üldögélt a fa tövében és őt nézte. Sétabotját pörgette a kezében, pöttyös harisnyája kivillant a köpenye alól. Danny felült és végigmérte.

-Másik cipő van rajtad –jegyezte meg kritikusan.

-Gondoltam, rám fér egy kis változatosság. –felelte a hölgy, meglendítve piros cilinderét, vörös hajába belekapott a szél. Elmosolyodott. –Talán nem tetszik?

-Szeretem a bakancsokat –felelte a kisfiú. –De most olyan vagy, mint egy igazi boszorkány.

Grindella felnevetett.

-Köszönöm a bókokat! Indulhatunk? –Grindella felpattant. Könnyedén mozgott. Sétapálcáját, még egyszer megpörgette, majd Danny felé nyújtotta a kezét. A kisfiú megfogta, és elindultak az erdő felé. Szótlanul mendegéltek egymás mellett a szűk ösvényen. A boszorkány valami furcsa ritmust dudorászott és botjával meg-megérintette a fákat. Az erdő egyre sötétebb lett, világoskék és sárga bogyós bokrok mellett haladtak el, melyek eszményi illatot árasztottak. Az ösvény balra kanyarodott. Már olyan sötét volt, hogy alig lehetett látni. Danny nem félt. Egy hatalmas fához érkeztek. A törzse ráncos volt és vén, de mindig susogott és énekelt, mint egy ősöreg varázsló. A törzse aljában egy nyikorgós ajtó bújt meg, szinte észrevétlenül. Grindella meghajolva előreengedte társát. Danny végighúzta az ajtó bonyolult vasrácsán apró kezét, mire az kissé döcögve kitárult.

-Nem fogsz utolérni! –kiáltotta Danny és leugrott a küszöbön túli mélységbe. A zuhanás kellemes érzés volt, a levegő csiklandozta a bőrét.  Pár másodperc múlva földet ért egy hatalmas zöld mezőn, egy tó partján. Kettőt bukfencezett, mire felállt. A földet érés nem fájt, kicsit sem. Egy szempillantás múlva Grindella kecsesen leereszkedett mellette. A kisfiú körülnézett.

-Hol vagyunk?

-A mai utazásunk egy kicsit más lesz, Danny. –mondta Grindella szomorkás mosollyal. –Ez az utolsó kalandunk. –A kisfiú megfagyott arccal bámult rá.

-Az nem lehet! Nem megyünk vissza a virágcsónakokhoz, meg a Kifordított Városba? Nem sétálhatok a Maszkosokkal? És mi lesz Kéményházzal, meg a föld alatti csúszdákkal? –Danny egyre jobban kétségbeesett és hadarta a szavakat. –És mi lesz velem nélküled? Téged ugye látlak? –majdnem pityergett.

-Nem, Danny. Velem sem találkozhatsz többé. Holnap betöltöd a nyolcadik évedet, már nagyfiú leszel. Nem lesz szükséged rám sem és a Maszkosokra sem.

-Akkor mire volt jó ez? Miért hoztál mindig ide? Hogy csak jobban hiányozzon? –Danny sírt és vádlón nézett Grindellára.

-Azért, hogy a mese segítsen a valóságban. Még nem értheted, kispajtás. De majd megérted. Én is veled szeretnék maradni, de nincs más választásom. Át kell lépned az Álomajtó küszöbét.

Danny elkeseredetten nézte a boszorkány arcát. Nem tudta elképzelni az életét a Második Világ nélkül. Eltűnnek a színek, az illatok, a mesék, a furcsa figurák a furcsa életükkel. Szerette Grindellát. Tudta, hogy soha nem bántaná. Most bátornak kell lenni.

-Büszke leszel rám, ha átlépem a küszöböt? –kérdezte szipogva. A boszorkány elmosolyodott, majd homlokon csókolta Dannyt. Ezüstszínű könnye a feje búbjára csöppent.

-A legbüszkébb. Soha nem foglak elfelejteni. És mindig vigyázni fogok rád, még ha nem is látsz mindig.

-Hol az az ajtó? –Grindella egy fatörzsre mutatott tőlük pár lépésnyire. Danny bólintott. Megölelte a boszorkányt, mélyen beszívta napfényillatát, majd egy utolsó búcsúpillantás után átlépte a küszöböt…

Daniel Morton a dolgozószobájában ücsörgött. A kiadó várja a következő írást. Nem megy. Az írógépbe csúsztatott papír fenyegetően fehérlett. Felállt és az ablakhoz sétált. Kisfia a tölgyfa alatt feküdt, becsukott szemmel.

-Rám vár. –szólalt meg egy hang a szoba túlsó sarkából. Daniel ijedten kapta oda a tekintetét. A sétabot suhogott a levegőben, a piros cilinder félrecsúszott a vörös fürtökön.

-Te… hogyan? –Emlékezett Grinderellára. A tölgyfa körül még mindig érezte az illatát.

-Írd meg a történetünket. Az enyémet és tiédet. –mondta, miközben az ablakhoz sétált.-Higgy a mesében! –Azzal eltűnt. Fél év múlva megjelent Daniel Morton legújabb könyve, Álomajtó címmel.

NYME Bolyai János Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium

Szombathely

Sólyom Konrád – Remetebál – Különdíj

Remeténk hetvenhat esztendős, s ebből kerek ötven évet élt már barlangjában, ugyanis huszonhat évesen döntött úgy, hogy elvonul elmélkedni csöppet, s azóta is elmélkedik.

Otthona egy eldugott hegyi barlangban található, igazán egyszerű, mert asztala, s széke sincs, ágya egy kővájat a barlang falában. Mindössze két tulajdona van, egy vastag pokróc és egy erős bicska. Vízhiányban nem szenved, mert egy forrás tör föl a barlang mellett. Napja mással sem telik, csak élelemszerzéssel, persze ez rövid időt vesz igénybe, mert pár bogyó és gomba is elég neki, ideje nagyobb részét elmélkedéssel, imádkozással tölti, bár szereti hallgatni a madarak énekét, a bagoly huhogását is, sőt a vaddisznók röfögését is kedveli.

Egyik hajnalon, amikor ébresztették a trillázások, döbbent rá, hogy megszámolja a rovátkákat a falon, amiket húzott, s ekkor jött rá, hogy kerek ötven éve él itt. Akár arany lakodalmam is lehetne – jutott eszébe, – ha menyasszonyom nem lép le esküvőnk napján azzal a beképzelt nagydarab állattal. Hát, ha már nem aranylakodalom, akkor tartok egy remetebált! Biztos él pár szerzetes erre vagy magányos alak.

Nagy izgalommal fogott a készülődéshez! Gyűjtötte a gombákat, bogyókat, még virágot is szedett, s az erdőben talált pléhdobozokba rakosgatta őket. – De hogyan értesítsem társaimat? – villant át agyán. – Jaj, jaj, mit tegyek, nem is tudom, hova legyek. – Hurrá, megvan! – Majd az isten kézbesíti a meghívókat! – s fogott pár gerlét, mindnek csőrébe tett egy-egy levelet s szélnek eresztette őket. Leült és várta a vendégeket. Csak várt és várt és várt, napokig várt, már lekókadt a feje is, a virágok elszáradtak, a gombák, bogyók megrohadtak, s ő csak várt. Senki sem érkezett. Úgy döntött, hogy egymaga ünnepel hát, és énekelni kezdett, majd elmélkedni és imádkozni, s akkor ott meglátta a mindent, a semmit, s boldog volt, úgy érezte minden angyal vele ünnepel, s még Isten is bekukkant hozzá egy percre.

Rájött, hogy a bálnak hatalmas sikere volt, hisz ez egy remetebál!

Öveges József Kollégium

Balatonfűzfő

Virág Domonkos – Tojáséj – Különdíj

1979-ben járunk, Budapesten, a Muraközi utca 10/a szám alatti kertes házban. Ebben a házban él Weöres Sándor feleségével, Károlyi Amyvel már teljes hét esztendeje. Szombat délelőtt fél 10 van.

Az ekkor 66 éves költő egyedül ül a konyhaasztalnál. Felesége Amy, már kora reggel elment otthonról. „Mostanra már éppen végezhet a fodrásznál, és indul a piacra”- gondolhatná a költő, ha érdekelné. Ám ő éppen a reggeli kávéval és az újsággal van elfoglalva. Az újság minden erőfeszítése ellenére nem tudja lekötni: „sohasem tudnak valami érdekesről beszámolni, csak ilyen jelentéktelen dolgokról, hogy le kell e váltani az Újpest edzőjét, vagy sem”- bosszankodik a költő. Az efféle gondolatokkal és elfoglaltsággal azonban hamar eltelik a délelőtt, sőt az már majdnem át is nyúl a délutánba. Amy épp akkor érkezik haza, amikor Sándor elindul, hogy találkozzon Juhász Ferenccel, a költővel. Egy jövőbeli felolvasóestről fognak beszélgetni, amit a londoni River Side stúdióban terveznek megtartani. Talán jövőre sikerül összehozni.

A megbeszélésről fél kettő körül érkezik haza, feltűnően jó kedvűen. Amikor Amy megkérdezi, hogy mire föl ez a nagy vidámság, ő elmondja neki, hogy hazafelé jövet találkozott néhány barátjával, és hogy este el fog menni velük egy kicsit borozgatni (mert hát ugye a költők néha szoktak ilyet csinálni) és megbeszélni az élet kisebb-nagyobb dolgait. Amy természetesen, mint jó feleség, zokszó nélkül beleegyezik, ám a hívásra, hogy jöjjön ő is, nemet mond. Azzal védekezik, hogy ma már éppen eléggé elfáradt, és inkább korán lefekszik aludni.

A délután hátralevő részét költőnk a kert növényeinek gondozásával tölti azon elmélkedve, hogy mennyivel jobb itt lakni, mint korábban a Törökvész út 3/c alatt, ami nem kertes, csak egy erkélyes lakás volt.

A kerti munkában gyorsan elszalad az idő, és fél nyolckor a költő elindul, hogy találkozzon barátaival a több száz budapesti kocsma egyikében. Egy csendesebb sarokban telepednek le, ahol hallják egymás hangját, és tudnak beszélgetni. Már jó pár pohár bor után a társaság egyik tagja egy történetet kezd el mesélni: „láttátok volna a Lajost, mekkora dühvel jött be az irodába”.

Egy másik tag rászól: ezt nem így kell mondani. A magyar nyelvben vannak olyan szavak, melyeknél a “h” betűt nem ejtjük, mint a dühvel, a méhvel… stb. Weöres Sándor ekkor viccből hozzáteszi: “és tojáshéjjal”. Ezen jót nevetnek és iszogatnak tovább.

Másnap költőnk enyhe fejfájással ébredve próbálja összerakni, hogy mi is történt előző este, és eszébe jutott a “tojáshéj-tojáséj” poénja. Hirtelen azt gondolja, elküldi valamelyik kiadónak, mint verset, kíváncsi rá, mit reagálnának.

A „verset” pár hasonló kaliberű egysorossal együtt még ebben az évben kiadja a Magyar Helikon – Szépirodalmi Könyvkiadó.

Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium

Zalaegerszeg

Donkó Anna – Remetebál – Különdíj

Az ajtó felőli falat teljes egészében a beépített szekrények sora borítja. Az asszony lázasan nyitogatja őket egymás után sorjában, izgalomtól kipirult arccal. A haja megelégelte a bezártságot, s a szoros hajgumi ellen fellázadva szabadon szétterült vállán. A férje azt mondaná rá, hogy úgy néz ki, mintha most került volna ki az elmegyógyintézetből… Egyik szekrénynél sem kellett eddig sokáig guggolnia, szinte mindegyik üres volt. Az utolsó szekrényhez érve megremeg és lassan kifújja a levegőt. Ez több kincset rejt, mint az eddigiek. Régi kulcsok, megsárgult fényképek, törött lámpabura, hasznavehetetlennek vagy érdektelennek minősített, még becsomagolt ajándékok, egy megszáradt menyasszonyi csokor. Ha behunyja a szemét, még mindig hallja a felcsendülő zenét, érzi magán a fehér ruha szorítását…

Fájdalmasan éles hang rántja ki álmaiból, és időbe telik, mire rájön, hogy a csengőt hallja. Az ajtóban egy fiatalember áll.

–         Jó estét, asszonyom! Ön Tóthné Szál Katalin?

–         Igen… én vagyok!

–         Ez esetben, ez önnek jött! Aláírná az átvételi nyilatkozatot?

Pár pillanat múltán a  csokor már a lakás legszebb helyén díszeleg. A naptárra tekint, ahol a mai napot egy hatalmas karika és rengeteg felkiáltójel jelzi. Hát nem felejtette el! –  boldog mosollyal befordul a kiskonyhába.

*          *          *

A férfi fáradtan ül a buszon. Barázdás kezével körkörös mozgást ír le a halántékán. Már napok óta fáj… Az egésznek ez az istenverte időjárás az oka! Nem bírja ezt már az ő korában az ember. Majd felirat magának valami gyógyszert a Hádlernél. Csak otthon legyen egy kis nyugalom! Ledőlni, újságot olvasni. Az arcán egy percre kisimulnak a ráncok, majd újra elfelhősödik a tekintete. Biztos megint paprikás krumpli lesz… Pedig ő azt mennyire utálja! Viszont a felesége kedvenc étele… A legördülő esőcseppeket figyeli, ahogy egyenként végigszánkáznak az ablakon, majd eltűnnek. Oh, hogy ő milyen fáradt! Mindennek ez az istenverte időjárás az oka!

*          *          *

A feleség izgatottan készülődik. Általában nem szoktak nagy ügyet csinálni a dolgokból, a férje nem szereti a felhajtást. Viszont ez a rózsa! Egyáltalán nem vall Dezsőre. Újra a tükörbe pillant. Igenis jól tartja magát! A többiek már mint a disznók! Bezzeg ő! Alig hízott valamit lánykorához képest! Szegény, szegény Mari! Milyen jó alakja volt annak a lánynak is! Osztálytársak voltak és mindig utánafordultak a fiúk. Most meg egyedül van. Ő sajnálja a Marit, de hát igaz, ami igaz, midig volt benne egy kis önteltség…  A tükör melletti képekre pillant. Nem csoda, hogy Dezső őt választotta, tekint büszkén fiatalkori önmagára. Világosan emlékszik még mindenre. A szüleivel, mint minden évben nyaralni mentek a Balaton-partra. Nagy dolognak számított ez akkoriban, irigykedtek is rá a lányok az osztályban. Azok a balatoni éjszakák! Ki kellett szöknie a nyaralóból, ha találkozni akartak, mert az édesapja nem tűrt volna meg senkit a házban. Még hogy az ő tisztességes házába más férfiakat hozzon! – mondta mindig. Az egész olyan volt, mint egy álom!

Szájára keni a vastag, vörös rúzst, még egyszer a tükörbe pillant, majd izgatottan megterít. Paprikás krumplit csinált, Dezső kedvencét. Ő soha sem rajongott érte különösebben, mindig a könnyebb ételeket kedvelte. A gyomra is rendetlenkedik mostanában. Hiába, az idő elszaladt.

*          *          *

Tóth Dezső lassan sétál az utcán, tekintete a szürke utca és a szürke emberek között vándorol. Kiadó helyiségek sora mellett halad el, lepukkant épületek, málló falak. Az aktatáska hirtelen kinyílik,az összes papír szerteszét száll. Szitkozódva kezdi összeszedegetni a félig átázott lapokat. A mellette elhaladók gyorsan továbbsietnek, a halaszthatatlan ügyek intézésének látszatát keltve.

Lassan megy fel a lépcsőn, megkapaszkodva az ósdi, elrozsdásodott korlátban. A lépcsőházban félhomály uralkodik. A lakásba belépve rögtön megcsapja orrát a paprikás krumpli nehéz illata.

–         Szia, drágám! Máris megjöttél? Későbbre vártalak! – fogadja a felesége. Egy fekete ruhát visel, mely kiemeli még mindig jó alakját, arca smink nélkül is ragyog, ajkán vastag, vérvörös rúzs virít.  A férfi csak fáradtan ráemeli a tekintetét.

–         Te minek öltöztél így ki? –egyetlen kérdés, a nőt mégis ütésként éri. Válaszra nyitja a száját, majd becsukja – ezt megismétli párszor.

–         Milyen volt a napod? – kérdezi rekedt hangon.

–         Egyszerűen borzalmas! Úgy érzem magam, mintha egy állatkertbe járnék. Sok idióta egy helyen!- ráncolja a szemöldökét. – Oh, látom, megkaptad a rózsát!

–         Igen, pár órája hozta egy fiatalember! Gyönyörűek, köszönöm!

A férfi furcsa pillantással néz rá.

–         Ne nekem köszönd, Róbert küldte!- nézett rá, majd felesége értetlen pillantására folytatta: tudod, a szomszéd irodából! Így akarta az egész részleg nevében megköszönni a múltkori szívességet. Én mondtam neki, hogy teljesen felesleges, amúgy sem szereted a felhajtást, de hát ezek a fiatalok…

–         Igen… persze. Megyek, megterítek! – meggörnyedt vállal megy el a konyhába.

A vacsora teljesen néma, csak az evőeszközök keltenek zajt. Az asszony feláll és kiviszi a még szinte teljesen teli tányérokat. Nem kérdezi meg, hogy „Ízlett drágám? ”, a férfi sem mondja, hogy  „Köszönöm a vacsorát szívem!” . Katalin csöndben elmossa a tányérokat és csendben bámul a falon ketyegő ósdi órára, észre sem veszi, hogy könyökével lelöki a frissen elmosott tányért, majd lassan lecsúszik a konyhabútoron, s összekuporodva a kövön, némán zokogni kezd.

Eközben a nagyszobában a férfi továbblapoz a következő oldalra. És járják tovább a magány táncát…

Vak Bottyán Gimnázium

Paks

Simon Márton – Jégfésű – Különdíj

Egy napon a kis herceg – maga sem tudta melyik napon, hiszen számtalan naplemente sugara illant már el vulkánjai kürtőiről – úgy határozott, hogy újra ellátogat a Földre. Unta már rózsájának örökös panaszát és csábították a távoli csillagzatok tarka fényei. Eszébe jutott a kedves pilóta és a róka, kinek titkát még ma is szívében hordta. Szerette volna újra látni őket! Szerette volna megosztani velük az elmúlt néhány csillagév élményeit! Ugyanis legfrissebb utazásai során járt az Üvegbolygón, a Csengő-bongó csalfacsillagon és fényfürdőt vett a 365-ös számú Ringó-üstökösön. De látta az Eperfák-hegyét, a hárs tavakat, ahol a tünemények élnek és a homokórát, melyben vörösen izzó emlékszemek peregnek alá az egyre mélyülő mederbe. Egyszóval, sok mesélni valója volt és ő is szeretett volna új, kalandos történeteket, titkokat hallani.

Füttyentett hát egyet vadmadarainak, akik hamarosan meg is jelentek a tintába mártott ég boltozatán. A kis herceg egyenként megsimogatta a fejüket, mikor lábaihoz kuporogtak, majd azok halkan búgva, tollukat tisztogatva tűrték, ahogy hátukra kapcsolódik a kantár. Aztán erős szárnyaikat kitárva csaptak néhányat a levegőbe, felkavarva ezzel a B-612-es kisbolygó magára maradt porát.

Nesztelenül suhantak az éj fátyolában, üstökök, holdak mellett haladtak el, bámulatos égi panoráma tárult szemeik elé. Szeder- és körteforma bolygók, kialudt Hol-napok, egy magányosan keringő tölgy, tükördarabok – és nézzenek oda, egy halászhajó roncsa! Izgatottan repült a kis herceg és várta már azt a forróságot, mely elönti testét, mikor a Föld légkörébe ér. A Tejútra fordulva aztán meg is pillantotta a sápadt fényű égitestet. Szívből jövő kacajjal és mosolygó szemekkel száguldott a bolygó felé.

Pár perc múlva egészen közel is ért hozzá, azonban nem érezte azt a melegséget, mint legutóbb. Kimondottan fázott. Tagjai elgémberedtek és csípős fagy kezdte szurkálni pici testét. Nem kéklett már úgy a bolygó, mint azelőtt. Nem pompázott élénk színekben és a felhők sem tündököltek hópelyhekként az égbolton. Nem érezte az illatot, a hűsítő szeleket, nem látta az óceánok tükör-lepedőit és az erdők harsogó-zöld koronáit. Csak a kopott, keserves, szürke-barna-fekete szín tájat látta maga alatt. Majd landoláskor kellemetlen szag csapta meg az orrát. Lélegzetét visszafojtva tekintett szét a kietlen tájon. Elhagyott fúrótornyok, puskaporos hordók, füstölgő szenes kazánok, fekete tócsák, fojtó gázfelhők és gőzölgő hasadékok vették körül. Száraz szeme egy szakadékot pillantott meg, melynek alján egy ott felejtett olajos szív dobbantott még egyet, majd elcsendesült.

– Tán csillagrendszert tévesztettem? Nem, a Földnek itt kell lennie. De hát mi történt? – morzsolta a szavakat az émelyítő csöndben. Aztán ahogy megpillantotta barátját, a rókát a vérző szív mellett feküdni, azon nyomban megfagyott.

A felismerés, mint jégzivatar söpört végig lelkében. Ahogy a súlyos jégdarabok átfésülik viharos széllel az aranyló búzamezőt és pusztulást hagynak maguk után, úgy semmisült meg a kis hercegben valami megfoghatatlan érzés. Fejében a remény-szálak összekuszálódtak, parányi gallyakként törtek darabokra. Emlékképek hasadtak szét és a boldogságnak olyan forrásai apadtak el, melyek lelkének mélyéből eredő folyókat táplálták. Az eszmélés döbbenetes súlya agyonnyomta a gyermek lelkű herceget. Másodpercekre, de az is lehet, hogy hosszú percekre; megszűnt létezni.

A jégfésű után lemászott a kifosztott gyomorként tátongó hasadékba és odaszaladt barátjához. Az állat a boldogság – hogy újra látja gazdáját – és a fájdalom – hogy nemsokára búcsúznia kell – utolsó perceiben mesélte el a kis hercegnek, hogy mi történt:

– Az emberekből elveszett a szeretet. Egymás pusztításába, majd a Föld kincseinek kirablásába fogtak. Hagyták magukat teljesen megvezetni a gőg, a hiúság, a vágyak, az egyéni érdekek által. Istent akartak játszani.

Ezeket az embereket pedig már jól ismerte a kis herceg és meg is volt győződve arról, hogy a felnőttek nagyon furcsák.  A gyermekek világának elutasításával és azzal, hogy a Teremtő helyébe akartak lépni, a homályba taszították ezt a bolygót.

Miután a róka örök hallgatásba merült, a kis herceg úgy érezte, hogy immáron senkije sincs itt és nem is akar egy percet sem tovább maradni a Földön. Nagyon haragudott a felnőttekre és még mindig nem értette őket. Miközben pedig a repüléshez készülődött, megígérte a csillagoknak, hogy ő soha nem fog felnőni. Mindig gondját viseli majd nehéz természetű rózsájának, kipucolja vulkánjait és ha már nem is találkozhat megszelídített barátjával, akkor sem fogja elfelejteni őt. Fülsüketítő robbanások, vakító fények és néhány gombafelhő a távolban – ez volt utolsó képe a bolygóról, amin a legönzőbb lény, az ember vetette meg lábát. A jégpáncél pedig, amit szívére a jégfésű vetett, egyre csak olvadni kezdett, ahogy a Földtől távolodva új, fényes csillagködök vándora lett.

Ipari Szakközépiskola és Gimnázium

Veszprém

 

 

Tógyer Szilvia – Szárnysötét – Különdíj

Ott álltam, kezemben a listával, és vártam a parancsszóra. Megkaptam, indulhat a „vadászat” – gondoltam, és elindultam. Az első, aki rajta szerepelt, James volt. Mikor megérkeztem hozzá, hozzájuk, benéztem az ablakon. Épp a családjával volt, a lányával és a feleségével. Boldognak látszottak. Bárcsak ne kellene, de muszáj…

– Mindjárt jövök, csak kiviszem a szemetet. – mondta a férfi, majd elindult kifelé. Itt a megfelelő alkalom, gondoltam.

– Kérem, ne ijedjen meg! – szólaltam meg. – Mindjárt látni fog, és akkor mindent megért majd.

– Ki maga? – kérdezte rémülten. Megjelentem neki, ő pedig ijedten nézett rám.

– A halál angyala. – válaszoltam. – Én gyűjtöm be a lelkeket, és kísérem át őket a másvilágra. És ma azt a feladatot kaptam, hogy a magáét vigyem el.

– Ez biztos csak valami rossz vicc akar lenni, ugye?

Fejemet megrázva jeleztem neki, hogy nem hazudok.

– Ez nem lehet, a családom mit fog szólni? Kérem… – váltott át hitetlenből könyörgővé.

– Hagyok időt elbúcsúzni, egy napot kap. Holnap pontban ilyenkor eljövök a lelkéért. De kérem, ne próbáljon elszökni vagy elbújni, mert úgyis megtalálom.

– Maga ezt nem értheti, a lányom beteg…

– Nézze, ez nem így megy, megkaptam a parancsot, teljesítenem kell.

– Apa, kivel beszélgetsz? – vágott a lánya a szavamba. Sápadtnak tűnt, de mégis vidámnak.

– Ő egy angyal? – mutatott rám. Hogyhogy lát, csodálkoztam magamban, csak azok láthatnak, akik… Ránéztem a listámra, hát ezért…

– Ismétlem, egy napot kap, holnap pontban ilyenkor várni fogom.– mondtam, majd eltűntem.

Végignéztem a listámon, már csak két személy maradt.

– Nem lehetne, hogy ők…? – kérdeztem a „parancsnokomtól”.

– Nem – jött a válasz.– Ugye tudod, milyen büntetést kapsz, ha életben hagyod őket?  Bólintottam. – Akkor, most menj, és gyűjtsd be a lelkeiket.

A kórházban voltam. Borzasztó volt látni, ahogy James ott állt a lánya mellett, és arcát a kezébe temetve zokogott.

– Biztos benne, uram? – lépett hozzá a főorvos, aki éppen a köpenyét vette fel. – Most még meggondolhatja magát.

– Azt mondta, ha a lányomnak nem találunk most rögtön egy új donort, akkor meghal, ugye?

– Igen, sajnos így van. De elég nagy rá az esély, hogy ön, sajnos, nem éli túl a műtétet.

– Biztos vagyok benne! – vágta rá, majd ránézett az órájára. Öt perc volt még vissza a megbeszélt időpontig. Elkezdődött…

– Menned kell a lelkekért – súgta a fejemben egy hang. De nem engedelmeskedtem neki, nem voltam képes rá. A műtét során komplikációk léptek fel. A kislányt és az apukát valami feketeség lepte be. Közelebb léptem. Szárnyak voltak, koromfekete szárnyak. Egy másik angyal jött el értük, és szárnyai sötétjében ragadta meg a lelküket.

– Nem! – kiáltottam. – Nem viheted el őket! Az angyal hirtelen megfordult, majd így szólt:

– Parancsot kaptam.

– Én is, de nem teljesítem. – válaszoltam.– Kérlek, hagyd őket…

– Nem tehetem. – fordult vissza.– El kell, hogy vigyem őket.

– Várj, úgy tudom, van egy másik lehetőség is. Ha a lelkeiket, elcserélem az … az enyémre.

– Te megőrültél.

– Nem, csak belefáradtam, és ők megérdemlik, hogy éljenek.

– Rendben van, ha te így akarod, ám legyen. – és elengedte a lelkeiket. Újra stabil lett az állapotuk. – Gyere velem! – mondta, majd elindult. Én pedig követve őt, átsétáltam a túlvilágra, mint mindig, mikor nekem kellett átkísérnem a lelkeket. De most más volt, mert ezúttal már nem térhettem vissza onnan. Arcomról könnycsepp gördült, mert tudtam, hogy a büntetésem az, hogy örökre ott leszek, bezárva, egyedül.

Fejér Megyei Táncsics Mihály Gimnázium

Mór

Bálint Edit – Liliomszörny

„A Liliomszörny megint lecsapott.” Olvasta a szalagcímet Bordás Anett, a fiatal újságírónő. Közben magában morgott, amiért egy olyan feladatot kapott, amire egyrészt kevés az idő, másrészt nincs is információ. A főszerkesztő reggel hívta fel telefonon, hogy az e heti feladata mindössze annyi, hogy meg kell találnia a Liliomszörnyet.

Egy gyilkost. Aki okosan teszi a dolgát, senki nem látta még, egy fénykép sem készül róla, még csak azt sem tudja senki, hogy nő vagy férfi. Nyomot sosem hagy maga után, áldozatai szingli nők, akiket nem kínoz meg, megmérgezi őket. Az áldozatok mellett mindig van egy fekete liliomszál és egy levél.

Anett délután indult el, az első kisváros felé, amit Hollónak hívtak. Egyenesen a rendőrségre ment, hátha ott megtud valamit. A rendőrfőnök készségesen fogadta, megmutatta a levelet Anettnek, aki nem csodálkozott a látottakon. „Megint nem kaptatok el. Én azonban segítek nektek, ahogy mindig tenni szoktam. Amit ebben a levélben elolvastok, segítségetekre lehet, és ha rájöttök, a tartalmára megtudhatjátok, hol leszek legközelebb. Én már kiszemeltem a következő áldozatot. Na, és ti a gyilkost? Üdvözlettel, a Liliomszörny U. i: a segítség: 3057, H, 145.” Anett lefénymásoltatta a levelet, majd táskájába süllyesztette, és távozott.

Másnap korán reggel indult. Minden erejével a következő városkára összpontosított. Nagypuszta. Nemsokára megérkezik, ide, amiről még életében nem hallott, és amitől egy icipici nyomot várt. Közben megérkezett Nagypusztára, megkereste a rendőrfőnököt, majd elkérte tőle a levelet. Pontosan ugyanaz volt benne, mint az előzőben, az utóiratot kivéve: 3514, E, 167. Anett a szállóban bekapcsolta laptopját, megnyitott egy szövegszerkesztőt, majd munkához látott. Írt kétezer karaktert, tulajdonképpen a semmiről. Nem volt új információ a kezében, egyedül a két levél, ami összekapcsolódik. Mert, össze kell kapcsolódniuk.

Agya egyre járt, egyik gondolat a másik követte, egyik ötlet helyébe ugrott a másik idétlenebb. Jobbnak látta, ha útnak indul, a harmadik kisváros, Tornyos felé. A rendőrparancsnok ott aranyos is aranyos volt, lemásolta a levelet Anettnek, aki ezután távozott. 3521, J, 156. Budapest felé indult, de mivel túl hosszúnak találta az utat, ezért megállt az autópálya egyik pihenőjében. Egymás mellé tette a leveleket, szeme hosszan elidőzött a számokon, de előbbre nem jutott. Megnézte az első számot, mind a három négyjegyű, de ezen kívül nem talált más szembetűnő dolgot. A betűk ismétlődnek. H, E, J. Idegesen pillantott körbe.

Ha megnyugvásra vágyott mindig maga elé képzelte a nyarakat a gyerekkorából, amiket többnyire a család balatoni nyaralójában töltött, legtöbbször a szüleivel és a nővérével nyaralt ott, de jöttek a nagyszülők is. Most is s Balaton partján állt, alig hatévesen, mellette volt a nagymama. Ő éppen azt kérdezte, hogy melyik égtáj merre van. A nagymama átkarolta a kislányt, majd kellemes hangon azt mondta neki: „Előttem van észak, hátam mögött dél, balra a nap nyugszik, jobbról pedig kél”. Anettnek ez volt az utolsó emléke nagymamájával. Nem sokkal később elment, a Felhők Országába.

Anett kinyitotta a szemét, letörölte a könnycseppet arcáról, majd újra a levelekre meredt. És akkor beugrott neki. A betűk a négy égtájat jelölik, csak másképpen: A H nem más, mint a hátam, vagyis Dél, E az előttem, Észak, J, a jobb, Kelet, B, pedig a balról, tehát Nyugat. Ez összességében azt jelenti, hogy merre fog legközelebb gyilkolni. Szerencsére bekészített egy térképet a táskájába, ami most kifejezetten jól jött. Tehát az utolsó városka, Tornyos volt, és a levél alapján ettől Északra kell mennie. De hova?

Elővette a laptopját is, megnyitotta a böngészőt, beírta az első négyjegyű számot. Kiadott egy települést, meglepetten meredt a képernyőre: Holló. Beírta a második számot, a képernyőn megjelent Nagypuszta, a harmadik számnál kiadta Tornyost. Az első szám tehát a következő kisváros lakosságát jelöli. Akkor nézzük: egy kisvárost keresünk, ami északra található Tornyostól, és lakosságának száma 3521. Beírta a böngészőbe, majd miután kiadta a találatot, örömmel indult útnak, a negyedik városka, Almásd felé. Remegő gyomorral közeledett a célállomás felé, a Nap már lenyugvóban volt, amikor elhaladt a várost jelző tábla mellett.

Lehúzódott a kocsijával egy félreeső kis zugba, és várt. Nem hunyta le szemét egy pillanatra sem, és amikor hajnal háromnegyed kettő mutatott az óra, izgatott lett. Ekkor jutottak eszébe az utolsó számok. Háromjegyűek voltak, de ezen kívül nem kötötte össze őket semmi. Egy valamit kivéve. Mert, ezek a számok egy házszám összekeveredett számai. Eddig mindhárom szám számjegyeinek összege nulla lett, vagyis egy elhagyatott házat kell keresnie, és az valahol a városka szélén lesz.

Gyalog indult útnak a hátborzongató hajnalban. Nem kellett sokat mennie, hamarosan megpillantott egy magas és vékony alakot az utolsó utca legvégén. Elindult felé, szíve egyre gyorsabban vert, ahogy közeledett. Egy nő volt az. Hosszú szőke hajjal, vékony alkattal és nagy kék szemekkel. Anettre nézett kedvesen, kezében egy fekete liliomot tartva. Anett megdermedt a látvány láttán. Hát, ő lenne a Liliomszörny? Ez a mosolygós szőke, törékeny lány?

Anett leizzadva ébredt reggel. Borzasztó álma volt. Nyomára akadt egy bizonyos Liliomszörny nevű gyilkosnak, ráadásul ő egy újságíró volt álmában, miközben nem is az. Anett könyvelő, nem pedig szerkesztő. Hirtelen nővére szaladt be a szobába, kezében tartva a napi újságot, elején a szalagcímmel. nagy, tekintélyt parancsoló fekete betűkkel virított a cím: „A Liliomszörny megint lecsapott”.

Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégium

Bonyhád 

Kövesdi Bálint – Álomajtó

Emlékszem nem is volt olyan régen, egy barátom mesélte, hogy volt egyszer egy kisfiú, akit Petinek hívtak. Egy este Peti a szokásos esti mese után felment a szobájába, és készülődött lefekvéshez. Miután megfürdött, és magára öltötte a pizsamáját, befeküdt az ágyba, az édesanyja megpuszilta, és kifele menet, miután lekapcsolta a villanyt, becsukta az ajtót. De a kis Petike odaszólt anyjának, ezekkel a szavakkal: Légy szíves, hagyd egy kicsit nyitva. Az anyukája elmosolyodott, és résnyire, pont hogy egy kis fény beszűrődjön, kinyitotta az ajtót.

A kisfiú lehunyta szemét, és várta, hogy jöjjön az álom. De sehogyan sem tudott elaludni. Miután a képzeletében élő, létező összes fekvő pózt kipróbálta, és hosszasan alkalmazta, kétségbeesésében szólt anyjának, aki persze egyből ott termett az ajtóban. Mi a baj Petike? – kérdezte az anyuka. Nem tudok elaludni. – válaszolta Petike. Ne aggódj kisfiam, jönni fog az az álom, csak erősen kell koncentrálnod. Suttogta, és elhagyta a szobát, ismét gondosan ügyelve az ajtó résnyire nyitva hagyásával. Pistike így is tett. Koncentrált, álmodozott, de sehogy sem sikerült elaludnia. Ismét szólt anyjának ugyanazokkal a szavakkal. Az édesanyja belépett, és megnyugtatta, adott neki egy puszit, és otthagyta. De miután mindez megismétlődött legalább háromszor, az anyuka egyre csak idegesebb lett. Mivel az óra éjfélt ütött, és a kis Petike újra, egyre nagyobb kétségbeeséssel nyüszítette ugyanazt a monológot már vagy hatodszorra, nem lehetett mást tenni, ki kellett hívni a doktor bácsit, hogy megvizsgálja. Kisvártatva meg is érkezett az ügyeletes doktor. Elővette rémisztő szerszámait, és meg vizsgálta a kis Petikét. Ezek után a kisfiú anyjához fordult, ezekkel a szavakkal: Asszonyom a maga fia teljesen egészséges, egyszerűen csak nem tud elaludni. Ezért nem kell egyből orvost hívni! Mindezek után a doktor bácsi az ajtó felé vette útját, de még egyszer visszanézett. Amikor látta a kis Petike szemében a kétségbeesést, és a félelmet megesett rajta a szíve, és visszament az ágyhoz és odasúgta az ágyban fekvő gyermek fülébe: Próbálkozz az álomajtóval! Ezután elhagyta a házat, és mindazonáltal gondolkodóba ejtette Petikét, hogy vajon mi is az az álomajtó. Petike egyszerre csak behunyta a szemét, és hirtelen egy végtelen fehér ködös vasútállomási peronon állt. Ijedtében körbenézett, de sehol senki és semmi. Megcsípte magát, hogy felébredjen ebből a régen várt, ámde borzalmasnak tűnő álomból, de semmi. Peti lelkében a félelem átváltozott kíváncsisággá, miután meglátott egy barna foltot a távolban. Közeledni kezdett felé. A nagy fehér ködből lassan egy ajtó tűnt elő. Alaposan megvizsgálta, és azt az észrevételt tette, hogy ez az ajtó a peron közepén áll és csak az ajtókeret veszi körül, semmi más. Nincsenek falak! – mondta magában meglepetten. Egyszer csak egy kis cetlin lévő felirat tűnt fel neki az ajtó egyik oldalán. Ez volt olvasható rajta:

ÁLOMAJTÓ Aki ide belépsz, megleled a földi álmok legnagyobbikát.

Felocsúdva meglepettségéből, ismét gondolkozni kezdett, hogy vajon be merjen-e lépni, vagy sem. Úgy döntött, hogy a kíváncsisága erősebb a félelmeinél, így benyitott.

És hirtelen, valami érthetetlen módon felébredt. De hol van? Nem otthon az biztos! Egy idegen ismeretlen ágyban. Felkelt, és megkereste a mosdót, hogy megnézze magát. Meglepetten látta, hogy kb. 25 éves embernek néz ki, de hasonlít arra a kisfiúra, akit még tegnap látott a tükörben. Nem akart hinni a szemének!  Mi a fene történt? – kiabálta. Pár pillanattal később, miután visszarohant abba a szobába, ahol felébredt, megpillantott egy cetlit, amin a személyes adatai, a hobbija, a főiskolájának neve, a munkahelyének neve volt, de hirtelen csörömpölés hangzott a konyhából. Ő egyenesen a hang irányába ment, mire egyszer csak szembejött vele egy gyönyörű, aranyszőrű kutya. Nagyon megtetszett Petinek, és mivel még kezében volt az a bizonyos cetli, folytatta az olvasást, amiből kiderült a kutya neve is! A cetli olvasásának végeztével eléggé meg volt elégedve a 15 évvel idősebb önmagával.

Lepihent arra a szép kanapéra, ami a nappaliban volt, megsimogatta újdonsült kutyusát, és kicsikét elbóbiskolt. Valahogyan újra a peronon találta magát az ajtónál, és most már rutinból szinte azonnal benyitott.

Mikor felébredt, minden kezdődött előröl. Ismét egy másik ágyban ébredt, de most volt mellette egy szőke nő is! Felkelt, de halkan nehogy felébressze, és kereste a fürdőszobát, hogy megnézze magát, és elégedetten mondta: Magamnál sármosabb negyvenest nem is láttam még, és elmosolyodott. Ekkor eszébe jutott a cetli, és az aranyos aranyszőrű kutyusa is. A cetlit megtalálta, amin a személyes adatain kívül azt a rossz hírt olvasta, hogy szegény kutyusa már meghalt, de van egy gyönyörű felesége és 3 gyereke, két fiú és egy lány. Ezeken  kívül olvasott valamit a mostani fizetéséről, amit szintén elégedetten nézett, azonban észrevette, hogy elég szűkös kis győri lakásban élnek öten. Ami természetesen lelombozta. Kisvártatva visszafeküdt újdonsült felesége mellé, és megint elaludt.

Amikor kinyitotta a szemét, ismét a ködös peronon volt az ajtóval a nagy semmiben. Kissé aggódni kezdett, hogy mi lesz, amikor újra bemegy az ajtón, és valami borzalmas jövőkép tárul elé. De ezt a gondolatot hamar kisepergette a fejéből, és újra belépett.

Egy faházban ébredt fel egyes egyedül. Még egy kis tükör sem volt a faházban, semmi berendezés, még ágy sem volt. Az a tény, hogy a hideg padlón ébred, eléggé megrémisztette körbenézett és megtalálta a cetlit, csak nem pont abban az állapotban, ahogyan várta. Az ajtón volt, ami egy késsel volt átszúrva, az tartotta fent. A kés olyan mélyen bele volt fúrva az ajtóba, hogy alig tudta kihúzni. A cetlit kétségbeesetten kezdte el olvasni. Sok dolog állt rajta, de csak néhány keltette fel az érdeklődését, például azok a hírek, miszerint ma ünnepli az 55. születésnapját, csakhogy tegnap ez alkalomból túrázni ment a családdal, akik mellesleg nagyon jól vannak, de véletlenül eltévedt. Ha kimegy a házból, és követi az előtte lévő ösvényt, akkor az pont az őt kereső rendőrökhöz vezet. Így is tett, követte az ösvényt, ami kivezetett az amúgy nagyon sötét erdőből, megtalálta a rendőröket, és szerencsésen hazajutott. Eme szörnyen ijesztő kaland után elaludt a szép felesége mellett, akiről kiderült, hogy éppen terhes a 4. gyerekükkel. Ezután elaludt.

Ismét a peronon volt. Előtte az ajtó és újra be akart lépni, mikor hirtelen félelem fogta el, ezért csak résnyire nyitotta ki az ajtót, pont mint anno az ő édes anyukája, bekukkantott és látta, hogy minden a legnagyobb rendben van. A felesége mellette, immár 35 éve, a gyerekei már dolgoznak, és kisunkákkal dicsekedhet. Ekkor édesanyjára gondolt, és visszakívánkozott a régi gyermeki ágyába.

Ezért elmosolyodott és boldogan, elégedetten becsukta az ajtót.

Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium

Zalaegerszeg